Várakozás és beteljesülés – erről szól az advent és a karácsony. De jobban belegondolva: erről szól az életünk. Várakozunk, vágyakozunk valami után, és reménykedünk, hogy amikor megérkezik hozzánk, akkor a beteljesülés érzése fog hatalmába keríteni minket, és azt érezhetjük, hogy megérte. Szilveszter Andrea (leánykori nevén Máté Andrea) önkéntesként utazott a kenyai Rusinga szigetére. Az Afrikában töltött hónapjairól mesélt nekünk. 

Kutatások – és tapasztalatok – szerint szinte mind kaptunk már olyan ajándékot, aminek valójában nem örültünk. A jó ajándékozás azonban három pilléren áll, s ezekre alapozva nem tévedhetünk nagyot. Pláne, ha az ajándékozott szeretetnyelvére is fordítunk figyelmet. 

 Emlékszem, amikor először mentem iskolába mint kisdiák. Szorongtam, izzadt a tenyerem, nehezen tudtam elképzelni, hogy ezentúl mindennap iskolába kell járnom. Emlékszem, amikor először mentem iskolába mint tanár. Szorongtam, izzadt a tenyerem, nehezen tudtam elképzelni, hogy ezentúl mindennap teljesítenem kell, valamit adnom kell magamból, nemcsak tudást, de sok minden egyebet – mondja Cseh Katalin is, a tanERŐtlen című verseskötetében. Átérzem a helyzetet, velem is pontosan ez történt.

Minap kávézás közben mosolyogva hallgattam, ahogy a barátnőm csillogó szemmel, szinte levegőt sem véve mesél a munkahelyéről. Nem magáról a munkáról, hanem a közösségről, kollegákról, vezetőségről, akikkel már lassan egy éve együtt dolgozik: „Tündi, el sem hiszem, hogy egy ilyen helyen dolgozhatok, ahol figyelembe vesznek minket”. Néhány nap múlva már egy másik ismerősömmel kezdtünk diskurzusba, amikor megjegyezte, ha így folytatódik, ő elhagyja Erdélyt, mert egyre több energiáját emészti fel az, hogy nap mint nap be kell menjen abba a közösségbe, ahol dolgozik.

Éjjel-nappal utolérheti a fiatalokat az online zaklatás egyre terjedő formája. Erről gyűjtöttünk össze néhány alapvető tudnivalót.

Egyáltalán nem egyszerű eldönteni, mi leszek, ha nagy leszek, és sokszor bele sem gondolunk, hogy mennyivel nehezebb dolga van a pályaválasztás tekintetében egy mai fiatalnak. Elmondom, nekem éppen, miért. 

Ez az írás nem a nők ellen van, sőt. Oldalakat írhatnék tele azzal, miket tanultam a nőtársaktól és mi mindent adnak az életemhez számomra fontos asszonyok. De a nők méltó elismerése mellett nem szabad elfelejtkeznünk a férfiakról sem, akiknek szintén ezer dolgot köszönhetünk. Ezekből gyűjtöttem most össze néhányat.

Szívet melengető, gyermeki énemet előcsalogató olvasmányélményben volt részem, mikor annyi év után újra mesekönyvet vettem a kezembe. Rájöttem, az utóbbi hetekben, a sivár hétköznapokban Szabó Róbert Csaba Vajon Nagyi és a száguldó város, no meg a vele érkező hiányzott az életemből. Ki tudja, lehet, a tiédből is!

Pszichopedagógusként dolgoztam, sokféle diagnózishoz és még több gyerekhez volt szerencsém. Bátran állíthatom: a cikkben felsorolt betűszavak, tünetegyüttest leíró szakkifejezések nem a gyerekek ellen vannak. A helyén kell őket kezelni, tudni kell, mit jelentenek és mi a teendő, ha – velünk egyetértésben, vagy éppen akaratunk ellenére – ilyennel illetnék gyermekünket. De elsődlegesen ehhez tudnunk kell, mi mit jelent.

Amikor egy család gyereket vár, a szülőket és hozzátartozókat egyaránt boldogság tölti el. Álmokat szőnek, a legjobb tulajdonságokkal ruházzák fel, szép és sikeres jövőt álmodnak neki. Mi történik azonban akkor, ha ez a kép idejekorán szertefoszlik? Mi történik akkor, ha a megálmodott gyerek minden előjel nélkül, vagy akár előre sejthetően, valamilyen speciális nevelési igénnyel érkezik meg a családba? Hogyan tovább? Gyógypedagógusként szerzett tapasztalataim által járom körbe a témát, a bevezető esettanulmányt pedig Szabolcs Judit és Singer Magdolna Sorsfordító gyerekek című könyvéből kölcsönöztem.

Nagy Nóra Erikát már nagyon régóta ismerem, jobban fogalmazva: gyerekkoromtól tisztába vagyok vele, hogy él, és beszélgettünk is, de csak néhány éve jöttem rá, ki is ő valójában. Számomra egy példakép, egy hétköznapi hős, aki bizonyította, mennyivel több rejlik egy emberben, mint amennyit kinéznek belőle a többiek.

Létezik egy ember ezen a világon, aki számomra a bátorságáról, kitartásáról, szerencsésen megvívott harcairól ismert. Ez az ember az édesapám, aki értünk és bajtársaiért dolgozott bányászként Erdélyben. Történetei, hozzáállása példaértékű számomra, minden nehézségemben és örömömben támasz, ha rá gondolok. Elmesélem, amit ő mesélt – ezután talán mások számára is példa lehet.