„A haragosodat is tisztelned kellett, és meg kellett mentsd” – bányászélet Ceaușescu ideje alatt

Hős

„A haragosodat is tisztelned kellett, és meg kellett mentsd” – bányászélet Ceaușescu ideje alatt

Létezik egy ember ezen a világon, aki számomra a bátorságáról, kitartásáról, szerencsésen megvívott harcairól ismert. Ez az ember az édesapám, aki értünk és bajtársaiért dolgozott bányászként Erdélyben. Történetei, hozzáállása példaértékű számomra, minden nehézségemben és örömömben támasz, ha rá gondolok. Elmesélem, amit ő mesélt – ezután talán mások számára is példa lehet.

„Az UNIO Gépipari Középiskolában tanultam, majd miután végeztem, azonnal elkezdtem dolgozni az iskolához tartozó gyárban, szerszámlakatosként, Szatmáron. Néhány év után, amikor fel akartam mondani, felajánlották, hogy előléptetnek, csak maradjak, azonban már családos ember voltam, ezért azt akartam, hogy mindennap haza tudjak menni munka után.

Így történt, hogy teljesen hazaköltöztem. Már egy ideje érlelődött bennem a gondolat, és ekkor el is határoztam, hogy valami új dologba kezdek. Ismét tanulni kezdtem, és bányász diplomát szereztem. Ahogy leadtam a kérvényt, megkaptam az engedélyt, és el is kezdhettem dolgozni a sarmasági bánya, szilágykövesdi kirendeltségén. Mivel ez a szomszéd faluban volt, már mindennap otthon voltam munka után.

Három váltásban dolgoztunk. Kilenc hónapot dolgoztam az előkészítésben, aztán átkerültem a kitermelőkhöz. Majdnem

tizenkét éven keresztül voltam bányász, addig összesen négy szakaszban dolgoztam.

A körülmények miatt soha nem panaszkodtam, viszont minden pillanatban figyelmesek kellett legyünk. Itt hibázni egyszer lehetett, a másodikra már nem lett volna lehetőség, mert könnyen az életünkbe kerülhetett az az egyetlen hiba. Nem volt lent levegő, azt egy ventilátor biztosította számunkra fentről, ezért mindig kellett egy ember, aki ezt felügyeli, hiszen ha bármi meghibásodás történik, vagy a szellőző nem működik megfelelően, akkor levegő nélkül maradunk. A magasság a legnagyobb helyeken is egy méter és nyolcvan centi volt, így legtöbbször térden lapátoltunk, vagy ki hogy érte. A tetőt gerendákkal biztosítottuk és negyven-ötven centinként ledeszkáztuk.

Egy fázisban körülbelül egy métert és harminc centit tudtunk kitermelni. Megfúrtuk több helyen, ezek helyére pedig robbanóanyagokat tömtünk. Onnantól számítva, hogy az elsőt begyújtottuk, harminc percünk volt meggyújtani a többit is, befejezni mindent és kellő távolságba vonulni, mielőtt az első berobban, amit aztán a többi követ.

Amikor az összes felrobbant, körülbelül tíz percet kellett várjunk, amíg a ventilátornak köszönhetően kiment a por. Utána bementünk, felpakoltuk kézzel a nagyobb széndarabokat, a többit pedig lapáttal szórtuk fel. Ez körülbelül két- három órás munka volt, utána pedig a vasgerendákat húztuk előre, deszkákkal biztosítottuk ismét a tetőt, és kezdődött minden előről. Közben borzasztó meleg volt lent. Az izzadtságtól és a sok széntől szó szerint kérges volt rajtunk a ruha.

Otthon sokszor vicceltünk azzal, hogy ha nem tudnák, hogy kit várnak haza, fel se ismernének, amikor belépek a kapunk.

Sokszor tíz öblítés is kellett egy rend ruhának, amíg kijött belőle a szén. A családban is kialakult egy program. Amikor éjszaka dolgoztam, nappal akkorra időzítettem az alvást, amikor ti, gyerekek iskolába voltatok. Ez körülbelül négy- öt órát jelentett egy nap. A hétfői, éjszakai műszak volt mindig a legnehezebb. Mivel hétvégén éjszaka aludtam, ezért hétfőn, napközben nem tudtam, így nagyon hosszú és fárasztó volt a nap. De valahogy mindig megoldottuk, egyezségeket kötöttünk otthon. Nekem annyi volt a kérésem, hogy minden harmadik héten, amikor olyan váltásba dolgozok, hogy este otthon tudok lenni, akkor várjanak meg a vacsorával, hogy legyünk együtt kicsit többet.

Minden évre egy hónap szabadságot kaptunk, de nem vehettük ki akkor, amikor mi akartuk, hanem be voltunk osztva, hogy ki mikor mehet. Olyan is volt, hogy szenteste a kántálókkal együtt mentem be a házba. Ha baj volt, ilyenkor is menni kellett, mert

ha omladozott, a föld nem várta meg, amíg mi visszamegyünk szabadságról.

Ennek ellenére, én nagyon szerettem ott dolgozni. Az akkori rendszer ellenére a bányászokat már akkor is nagyon megbecsülték. Ha valaki húsz évet dolgozott bányászként, akkor negyvenöt évesen nyugdíjba mehetett. Sőt: minden ledolgozott év másfél évvel vitt közelebb a nyugdíjhoz, ugyanis plusz fél évvel előre hozták évenként korhatárt a munkavégzés típusa miatt. 20 év munka után már úgy vélték, hogy bőven elég ilyen körülmények között, s azután nem kedvezmény járt, hanem nyugdíjba mehetett aki akart, és már betöltötte a 45-ik életévét.

Egy olyan közösségben dolgoztam, ahol egyszerűen mindenki számított, és mindenki figyelt a másikra, nemcsak a föld alatt, de akkor is, amikor már a felszínen voltunk. Nem volt szabad haragot tartani, amikor a föld alatt voltunk, ott nem létezhetett ellenség, a haragosodat is tisztelned kellett, és meg kellett mentsd. Mert sajnos olyan helyzetek is voltak, amikor az óvatosság ellenére baleset történt.

Majdnem tizenkét évig, minden nap annak tudatában mentem el dolgozni, hogy nem garantálhatta senki, befejezzük-e a műszakot, és haza tudunk jönni.

Soha nem léptem ki az ajtón úgy, hogy ne tegyem össze a kezemet.

»Szerencse fel, szerencse le« – mondja a bányász himnusz első sora – és úgy gondolom engem tényleg óriási szerencse kísért egész végig. Egyik alkalommal épp a fúrást fejeztük be, amikor lejárt a műszakunk. Nem sokkal később, azoknál a gépeknél baleset keletkezett, aminek következtében két gyerek árván maradt. Akkor gondolkoztam el elsőnek azon, hogy mi is a tét, és hogy ha kicsivel hamarabb történik, akkor én is ott lettem volna. Nemcsak azokért tartoztam felelősséggel, akikkel a föld alatt voltam, hanem azokért is, akik a felszínen vártak rám. Engem pedig akkor a feleségem mellett már három gyerek várt haza minden nap.

Azt tudni kell a bányászatról és ennek veszélyeiről, hogy amikor recsegést hallasz a fejed fölött, akkor baj van, mert azt az omlás követi. Ilyenkor egyetlen dolog számít: minél hamarabb ki kell jutni. Senkit és semmit nem lehet a végtelenségig terhelni, így a földet sem. Két alkalom volt, amikor épphogy kijutottunk, mielőtt beszakadt egy rész. Ekkor már elkezdődtek a leépítések, és bár mi még maradhattunk volna, végül a felmondás mellett döntöttünk. Nemcsak azt kell tudni, hogy mikor kell valami újat kezdeni, hanem azt is, hogy mikor kell befejezni. Ennek számomra ekkor jött el az ideje. Megkaptuk a végkielégítést. A bányát nemsokára bezárták, azóta is lakat van rajta.

Ez után dolgoztam az építőiparban és asztalosként is. Az utóbbi szintén szívügyem. Szeretek faragni, alkotni, legyen az egy babaház, vagy egy új bútordarab, teljesen mindegy. Mielőtt itthon kialakult egy biztosabb helyzet, a bányászat után, másfél évet dolgoztam Budapesten is, de ezt nem szerettem. Alig voltam otthon, ha mégis hazamentünk pár napra a gyerekek vagy iskolába voltak, vagy tanultak, alig találkoztunk ebben az időben. Végül itthon alakult ki ismét az élet.

Akárhol is jártam azóta, egy hiányérzet mindig velem maradt: az a bajtársiasság a kollégákkal, amit a bányászokkal tapasztaltam, sehol máshol nem talált rám. Épp ezért jobban megviselt a váltás, mint azt gondoltam volna előtte. Ha valaki építkezett, vagy bármilyen munkába kezdett, az nem volt kérdés, hogy megyünk, és együtt megcsináljuk, sorra mindenkiét. Olyan barátságok születtek, ami azt hiszem, ma már nagyon ritka, vagy lehet, nem is létezik. Olyan helyzeteket éltünk meg együtt, ami miatt azt is mondhatjuk, hogy szó szerint egymásnak köszönhettük az életünket.

Határt nem ismertünk, ha a másik segítségre szorult,

és ma is teljesen más, ha egy ottani kollegámmal találkozom, mint bárki mással. Ha valaki egyszer bányász volt, az mindig is az marad.

Sok mindent csináltam, sok helyen jártam, ami érdekelt, azt mindig megtanultam, teljesen mindegy volt, hány éves vagyok. Emlékszem, volt egy ember a faluban, aki tudta, hogyan kell kályhát építeni, én pedig meg akartam tanulni. Azt kérdezték, hogy ugye nem gondolom komolyan, hogy meg fogja nekem tanítani? Mentem és megkérdeztem tőle, az volt a biztos. Nagy örömmel fogadta a kérést, és elmondta azt, amivel én is egyetértek: ha hiszel abban, hogy valamilyen értéket teremtesz azzal, amit csinálsz, akkor azt meg kell tanítani a fiataloknak. Nem vihetjük magunkkal a tudást. Mert egyszer itt kell hagyjuk ezt az életet és akkor kelleni fog az utánpótlás, hogy tovább vigyék, amit mi elkezdtünk. Így munka után jártam hozzá, és mellette megtanultam ezt a mesterséget is, utána otthon a fűtőtestek helyére megépítettem életem első két kályháját, és utána még jó párat a faluban.

Amíg az egészségem engedte végig dolgoztam, másfél éve azonban le kellett adjam a kulcsot teljesen. Fél éve lettem nyugdíjas, amikor utána megkérdezték, hogy mire van szükségem, azt mondtam, hogy csak egy új flex és egy köteg léc hiányzik, hogy megjavíthassam a kerítést. Mert bár nagyot fordult az élet, egy dolog nem változott: a motorzúgás a mindenem. Ez az, amire soha nem sajnáltam kiadni a pénzt. Nem volt olyan gond a ház körül, amire a műhelyemben ne lett volna megoldás. Ha a motor hangját hallom – teljesen mindegy, hogy melyik gépet kapcsolom be, és mit alkotok vele – nem érzem magam sem fáradtnak, sem betegnek.”

A nyitókép illusztráció
Forrása: Fortepan / Székely Márton

Ajánljuk még:

A túlzott hajmosás árt a fejbőrnek – őszi hajápolás egy mesterfodrász szemével
A forró, száraz nyári hónapok számos szempontból próbára tették szervezetünk tűrőképességét, ezt testünk minden része megérezte. Éppen ezért a mostani időszakban nemcsak bőrünk védelmére és ápolására kell nagyobb figyelmet fordítanunk, hanem hajunk egészségére is, hiszen az ősz a feltöltődés, regenerálódás és erősödés évszaka hajszálaink számára is.