„Élénken él még most is bennem az utolsó perc, amit leigazolt játékosként éltem meg a pályán. Egy hirtelen irányváltoztatás után, a földön feküdve mosolyogtam. Még nem éreztem a fájdalmat az adrenalin miatt, csak hálát és beteljesedést éreztem, mert álltam a szavam: addig játszottam, amíg a szervezetem bírta, és nem bántam semmit” – meséli Matei Linda erdélyi testnevelőtanár, egykori válogatott rögbijátékos, aki kérésünkre felidézte, mi vitte a pályára, majd mi tartotta ott, és mindeközben mennyi mindent tanult az élettől, az életről.

Gary Chapman öt szeretetnyelvét ismeri a világ, azonban kevesebben tudnak arról, hogy a szerző a munkahelyek „szeretetnyelvét”, a munkahelyi elismerés öt nyelvét is összegyűjtötte, mankót adva ezzel a vezetők és alkalmazottak kezébe, hogy személyre szabott módszerekkel növelhessék a munkatársak motivációját.

Többnyire nagyszerű tanáraim voltak, akik mertek hibázni. És akadt olyan is, aki sosem ismerte be, ha esetleg rontott. Mindegyikőjüktől tanultam valamit az emberségről és a tanárságról, aztán igyekeztem ezt a sok-sok tudást akkor sem feledni, mikor a katedra túloldalára kerültem. Szükségem is volt rá. 

Néhány hete épp a gondjaimra bízott emberpalántát kisértem haza az óvodából, miközben zúgolódni kezdett, hogy mennyire éhes. Hát igen, ez történik, ha valaki egész nap nem eszik szinte semmit – tettem hozzá. „De megettem mindent, csak véletlenül egy legyet is, ami kiette az egészet a pocakomból. Ezért vagyok éhes!” – magyarázta, én pedig megértően bólogattam. Akinek ilyesmit kellett elszenvednie a nap folyamán, az szó nélkül megérdemel bármit, amit kíván.

Épp az esti szaladásunkat teljesítettük nemrég, amikor egy idős párra lettünk figyelmesek, amint előttünk sétálnak: kézen fogva, beszélgetve, kacarászva. Úgy tippeltük, hogy talán hatvan-hetven év között lehetnek. Mosolyogtunk, majd egyetértően egymásra néztünk a lakótársammal: ezt jó volt látni. Olyan sokszor halljuk idős emberektől, hogy „bezzeg a mi időnkben”, viszont azt csak ritkán látjuk, hogy mit is jelent ez a nagy tudás a gyakorlatban. Egy biztos: valamit csak tudhatnak egyes szépkorúak a szerelemről, amit eltanulnék tőlük. Felkerestem hát egy számomra hiteles bácsit, Ferenc bácsit Kolozson, és igyekszem átadni nektek, amit tőle hallottam.

Ha azt kérdezik tőlem, hogy a tengerpartot vagy a hegyeket szeretem jobban, akkor azt mondom, ez attól függ, épp hol vagyok. Amikor a partról nézem, ahogy felkel a nap, azt érzem, hogy ennél gyönyörűbbet és megnyugtatóbbat el sem tudok képzelni. Ha hegyet mászunk, átélem, hogy ennél csodálatosabb kilátás és szabadságérzés nem létezhet. Most hegyen-völgyön át szeretnélek elkalauzolni titeket Erdély szívébe. Olyan helyeket mutatok, ahol szinte minden korosztály megtalálhatja a számára megfelelő kikapcsolódást.

 „A halál olyan, mint a nap: nem tudunk szembenézni vele.” Hogyan változott a gyászkultúránk az évek alatt? Miért sokkal nehezebb ma meggyászolni egy szeretett személy elvesztését, mint akár tíz évvel ezelőtt?

A Szilágyság észak-keleti részén, a Mázsa-patak mentén fekszik Bogdánd. Mindig azt mondták, hogy az Isten háta mögött élek, pedig elég egyszerű elmondani, hogy hol: Zilah irányából, Alsószopornál letérünk a főútról jobbra, át a vasúti síneken, át a Krasznán, és röpke tizennégy kilométer megtétele után meg is érkeztünk.