Három évtized kellett ahhoz, hogy ne rejtsem magam a púderrétegek mögé

Szép

Három évtized kellett ahhoz, hogy ne rejtsem magam a púderrétegek mögé

Tizenéves koromban kezdtem sminkelni, hogy elrejtsem a pattanásaimat. Aztán a kőpúder és a szempillaspirál végigkísérte a húszas éveimet. Negyvenhez közeledve viszont már nem része mindennapjaimnak a smink – ellenben egy ismerősömmel, aki épp azért kezdett naponta púderezni, mert egyre idősebb. Hogy is van ez?

Küszködtem a problémás arcbőrömmel tinédzserként, ezért már igen korán megismerkedtem a különféle sminktrükkökkel, amik segítségével, ha nem is tudtam eltüntetni a zavaró foltokat az arcomon, de legalább kevésbé feltűnővé satíroztam azokat. Ismertem a korrektort, a kőpúdert és az alapozót, bár utóbbit nem szerettem használni, valójában a mai napig nem szívesen kenem az arcomra.

A gimnázium vége felé kezdtem használni a szemceruzát és a spirált – ők váltak idővel a mindennapjaim elengedhetetlen tartozékaivá. Olyannyira, hogy sehova nem mentem el otthonról addig, amíg nem fedtem el az arcbőröm egyenetlenségeit egy réteg púderral, és amíg nem vittem fel legalább egy kis fekete festéket a szempilláimra.

A már említett problémás bőröm miatt némileg csorbult az önbizalmam. És ez a sérült önbizalom lehetett az oka annak, hogy a reggeli sminkelést egyetlen nap sem hagytam ki (legfeljebb csak akkor, ha ki sem dugtam az orromat otthonról). Ennek tudom be, hogy a púder és a spirál a gimnázium után az egyetemi évek alatt is hű társam volt, sőt, még az azt követő időszakban sem léptem ki az utcára egy minimális smink nélkül.

Nemrég egy nyár esti koncertre sétáltam két ismerősömmel, amikor valahogy szóba került, hogy ki mennyi idős. Egyikük elmesélte, hogy két éve múlt negyven, s hogy azóta használja azt a piros árnyalatot, amit akkor este is magabiztosan viselt az ajkain. Elmondta, hogy fiatalkorában szinte sosem sminkelt, csak ha valami fontosabb eseményre készült, viszont a negyvenedik születésnapja közeledtével egyre több időt töltött a sminkeléssel, ami mára olyannyira az élete része lett, hogy szinte meztelennek érzi magát, ha nincs rajta egy vékony alapozóréteg, szempillaspirál és valamilyen, az alkalomhoz passzoló ajakrúzs.

Elgondolkoztatott, amit mondott: ő úgy élte az életét huszonévesen, hogy nemigen költött dekorkozmetikumokra, míg én sehová nem mentem a nesszeszerem nélkül. Ő vélhetőleg szépnek látta magát, volt önbizalma, legalábbis vállalta, hogy olyan, amilyen,

míg én csak a kőpúder mögé bújva merészkedtem az emberek közé.

A változás azonban mindkettőnknél megjelent a korral: míg nála (elmondása szerint) az idő múlásával egyre hosszabb perceket vesz el a mindennapjaiból a sminkelés, én, ahogy öregedtem, úgy engedtem el a szépítőszereket.

Nálam akkoriban kezdett változni a dolog, mikor betöltöttem a harmincat. Egyszeriben nem éreztem szükségesnek, hogy púderezzek, a szempillaspirált is egyre kevesebbszer használtam. Nekem ennyi idő, három évtized kellett ahhoz, hogy elfogadjam önmagam. Azt, hogy olykor egy piros pattanás éktelenkedik az arcomon, hogy a szempilláim rövidek, hogy az elmúlt évek rajtahagyták a nyomot a bőrömön. Több a szeplőm, mint húszévesen, sőt, azóta két kisebb seb nyoma is felfedezhető rajtam – az egyik az arcom bal oldalán, a másik a homlokomon. Nem egyenletes az arcbőröm, ha rosszul aludtam, fáradtak a szemeim, és még kisebbek és jelentéktelenebbek, mint egyébként. De mindez valamiért nem foglalkoztat (annyira) a negyvenhez közel, mint amennyire számított húszévesen.

Nem állítom, hogy soha nem sminkelek, például ma is spiráloztam és tettem fel némi pirosítót, mielőtt a nyakamba vettem a várost. Ha azonban véletlenül elmaradna az a néhány perces tükör előtti „szeánsz”, akkor sem rettegnék, hogy mi lesz, ha találkozom egy ismerőssel a boltban.

És örülök, hogy így van. Boldog vagyok, mert úgy látom, megtettem egy utat: eljutottam valahová, és jó, hogy magam mögött tudtam hagyni azt a bizonytalanságot, ami a hibáim elrejtését követelte. Jó érzés, hogy vállalom önmagam, és tudom: egészséges a sminkhez és az önmagamhoz való viszonyom. Nem csapongok már szélsőségek között, és nem is kötöm kozmetikumok alkalmazásához a lelki békém.

Az pedig, hogy beszéltem egy nővel, aki éppen fordított utat jár be, kifejezetten érdekes számomra. Elárulja, hogy minden változik: nőként ingadozó az önmagunkkal való viszony, soha nem stagnálunk az önelfogadásban. Neki volt magában hite, amikor nekem alig, s mire nekem megjött, neki elmúlóban van. Vagy legalábbis úgy érzi, erősítésre van szüksége mindennap.

Bár nem láttam azt a 42 éves nőt még smink nélkül, szinte biztos vagyok benne, hogy gyönyörű akkor is, amikor felébred és még álmosan azon gondolkozik, hogy milyen feladatok várják aznap, hogy mit vegyen fel, és hogy ahhoz hogyan sminkeljen. És nemcsak ő, mi mindannyian.

Nyitókép: Adrienn / Pexels 

Ajánljuk még:

„Monspart Sarolta a szívemben még mindig fogja a kezem” – beszélgetés a Cor-Way módszer alapítójával
„Játékosság és sokszor a szarkasztikus humor kell ahhoz, hogy az életet bírjuk és elbírjuk” – vallja Molnár Renáta, egy különleges, komplex egészségfejlesztő program alapítója. Már gyerekként indíttatást kapott, hogy tegyen mások egészségéért, egész életében eszerint járt el, mégis csak fia súlyos műtétje és saját balesete után talált rá igazi útjára, a Cor-Way-re. Elmesélte, hogyan.