Pszicho

Van erőszak pofon nélkül is – a nem egyenrangú párkapcsolatokról beszélgettünk Horváth Éva pszichológussal

A szóbeli erőszak nem olyan látványos, mint a fizikai, nincsenek lila foltok vagy megrepedt csontok. Viszont ez is tönkreteheti a bántalmazott önértékelését, önbecsülését, az emberekbe és a világba vetett hitét. Végül általában több szempontból is függő helyzetbe kerül a bántalmazótól a párkapcsolatban: sokszor akkor sem hagyja el, ha lehetősége lenne rá, mert elhitették vele, hogy nélküle nem ér semmit. A szóbeli erőszakról Horváth Évával, a Nők a Nőkért Együtt az Erőszak Ellen Egyesület (NANE) pszichológusával beszélgettünk.

A különbség egyértelmű, de van-e hasonlóság a verbális és fizikai erőszak között?

Mindenfajta, a szóbeli, a fizikai és a szexuális erőszaknak is ugyanaz az érzelmi hatás a célja, hogy a másikat lenyomja, az önbecsülését lerombolja, azt éreztesse vele, kevesebbet ér, továbbá rosszul viselkedik és ezért megérdemli, amit kap. A hatalom és az uralkodás jogát fejezi ki mind a három típus: vagyis a bántalmazó megtehet bármit, ehhez neki joga van. Ez az érzelmi hatás a célja mindenfajta erőszaknak. Nem lehet se megütni, se megerőszakolni valakit úgy, hogy annak ne hosszú távú következménye a személyiségre nézve. 

Nem az a lényege egy ütésnek, hogy legyen a másikon egy kék folt, hanem a lelki hatás.

Az megmarad, és egyre nagyobb lehetőséget ad rá, hogy uralkodhassak a másikon. A szóbeli erőszaknak is ez az eredménye, csak más az eszköze.

Hol van a határ, amikor már nem egy egyszerű veszekedés vagy egy rossz nap eredménye az, ami elhangzik, hanem szóbeli erőszakról van szó?

A fizikai erőszak egyértelmű, de az is jellemzően egy taszítással, a kar megszorításával, hajhúzással szokott kezdődni, vagy azzal, hogy fenyegetően fölé áll a másiknak az illető. A szóbeli erőszaknál nehezebb ezeket a határátlépéseket megállapítani, hiszen mindannyiunkkal előfordul, hogy megbántunk valakit akaratunkon kívül, valami olyasmit mondunk a másiknak, ami igazságtalan. De ha kapok egy visszajelzést, milyen rosszul esett ez, akkor utána arra fogok törekedni, hogy többet ne tegyem. Például, azt mondja valaki a párkapcsolatban, bántott, amikor az anyámhoz, az apámhoz hasonlítottál.

Ha akkor a másik ezt az információt pont arra használja, hogy újra és újra kijátssza ezt a kártyát, akkor az már lehet tudatos sértegetés, manipuláció és bántó szándék is állhat mögötte.

Ez már egy figyelmeztető jel. A bántalmazás rendszeres és módszeres, van benne egy mintázat, és mindig egyirányú, vagyis alá-fölérendeltség jellemzi.

Tehát a párkapcsolatban lévő kommunikációt kell megvizsgálnunk, ha gyanakszunk?

Illetve a hatást is. Egy picit hátralépve és távolabbról szemlélve tegyük fel a kérdést, hogyan hat ez a kapcsolat rám, hogyan hat az önbecsülésemre. Egyre jobban érzem magam önmagammal kapcsolatban, egyre bátrabb vagyok, szabadabbnak érzem magam?

Vagy egyre több bennem a szégyen, egyre negatívabb gondolataim vannak önmagamról, és egyre inkább bezárva érzem magam, szabályok sokasága közé.

Van egy nagyon jó könyv Szavakkal verve címmel, amit szívesen ajánlok. Ebben például sok segítség és kapaszkodó található, hogyan lehet megállapítani, valóban van-e a kapcsolatban szóbeli erőszak, vagy csak egy, mondjuk úgy, kommunikációs probléma áll fenn, amit esetleg lehet orvosolni. Idővel mindig kiderül, miről van szó, mert a bántalmazó mindig fokozni szokta az erőszakot és az elnyomást. Ahogy nő az elköteleződés a kapcsolatban, egyre nagyobb biztonságban érzi magát az abuzáló fél és egyre több jogot érez arra, amit tesz. Tehát a fokozódásra lehet figyelni, az is intő jel. A másik a ciklikusság.

Sokan nem értik, miért nem távozik egy bántalmazott az erőszakos kapcsolatból, de a bántalmazás nem folyamatos.

Ha a másik megijed, rosszul érzi magát, kiszállna a kapcsolatból, akkor az abuzív fél elkezd nagyon kedvesen viselkedni, mindent megígérni, úgy tenni, mintha megváltozna. Ezt hívjuk „mézesheteknek”. De ez nem tartós, mert amikor az erőszakos fél úgy érzi, újra biztonságban van, megint felveszi a korábbi viselkedést. Ez egy nagyon reménytkeltő és megtévesztő időszak, és azt az érzetet kelti a bántalmazott félben, hogy lehetne a kapcsolatuk mindig ilyen szép és jó. De érdemes megfigyelni, hogyha újra és újra megtörténik ugyanaz a forgatókönyv, akkor valószínűleg nem fog megváltozni tartósan a kapcsolat. Persze, nehéz észrevenni az intő jeleket, mert egy-egy ciklus eleinte évekig is eltarthat. Ahogy azonban kialakul a többszintű függés, megszületnek a gyerekek, közös lesz a hitel, a ház, a vállalkozás, nő az elköteleződés, akkor az elnyomó fél még többet enged meg magának, hiszen a bántalmazott fél egyre több mindent hajlandó lenyelni. Közben az előbbi hozza meg a döntéseket is, a hatalmi viszonyok teljesen eltolódnak, az erőszakos személy nem akarja a partnerét egyenrangúként figyelembe venni, jellemzően ő kezeli a pénzügyeket is. Tehát ha van is saját forrása az áldozatnak, már nem rendelkezik felette.

Természetesen az elnyomó nem tűri, hogy olyan barátok a partnere közelében legyenek, akik „a kapcsolatuk ellen dolgoznak”, így nem engedi a velük való találkozást,

fokozatosan elszigeteli őt. Az áldozat pedig szeretné kerülni a konfliktust, amelynek során bántják, ezért egyre inkább enged az egyre lehetetlenebb szabályoknak. Ha az illető munkatársai jelentenek veszélyt, akkor az összes, munkahelyen kívüli kapcsolattartást tiltja, a párja ne vegye fel a telefont este hat után és hétvégén, sőt, ne menjen ki ebédelni sem a munkatársaival. Ha lehet, inkább ne is dolgozzon. Így alakul ki idővel egy olyan szituáció, hogy az áldozat lehetőségeinek köre, mozgástere egyre szűkül, miközben önmagát is egyre kevesebbnek és kevesebbnek érzi, hiszen otthon csak azt hallja, hogy ő ostoba, mégha diplomája is van, rosszul néz ki, rosszul öltözködik, erkölcstelen és nem jól szeret, nem jó házastárs, nem jó szülő. Eleinte nem hiszi el mindezt az áldozat magáról, de végül csak ez az egy hang marad, amit meghallhat. S már akkor is képtelen lesz elmenni, ha egyébként lenne rá lehetősége, mert úgy érzi, egyedül nem tudna boldogulni, vele valami baj van, ő tényleg kevesebb.

Van-e nemi különbség az erőszakos viselkedést illetően? Lehet-e azt mondani, hogy a szóbeli erőszak főleg az egyik vagy a másik nemre jellemző?

Nem lehet így szétválasztani. Szokták mondani, hogy a nők inkább szóbeli vagy lelki erőszakot alkalmaznak, a férfiak meg inkább fizikait… De mint említettem, minden fizikai erőszak egyben lelki erőszak is. Ha megvizsgáljuk, kik vannak jelen erőszakos attitűddel a párkapcsolataikban, akkor azt látjuk, a jelenlegi társadalomban inkább a férfiak. Ez a viselkedés ugyanis belesimul a tradicionális nemi szerepekbe, amely szerint a férfiaktól várják el a határozottságot, hogy képviseljék az érdekeiket, legyenek dominánsak, s eközben megengedhető számukra az agresszív viselkedés. A nőktől meg az a tradicionális elvárás, hogy legyenek kedvesek, alkalmazkodóak, puhák, melegek, finomak. És ez a két hatás együtt azt hozza létre, hogy inkább a férfiak engedhetik meg maguknak ezt a viselkedést. Nem arról van szó, hogy a férfiak rosszak, a nők meg jók, hanem ez egy társadalmilag kialakult különbség, és hogyha fordítva lennének éppenséggel ezek a szerepek kialakulva, akkor nőkből lenne több erőszakos, bántalmazó ember. De jelen pillanatban nem így van.

De vannak erőszakos, domináns nők is a párkapcsolatokan.

Persze, ez nem azt jelenti, hogy nincs rá példa, csak nem ez a tendencia. A női bántalmazók kevésbé szoktak sikeresek lenni, sokszor inkább megszabadulnak tőlük a férfiak, és nem tudnak olyan fenyegető hatást elérni, mint a férfi bántalmazók. Tinédzserekkel végeztek egy kutatást, és ott azt találták, hogy a fiúk idegesítőnek gondolták azokat a lányokat, akik megpróbáltak uralkodni rajtuk, és egyszerűen szakítottak velük. A lányok azonban, amikor egy fiú uralkodni akart felettük, elkezdtek félni, és elkezdett az önbecsülésük csökkenni. Valamint eltérés van az erőszak mértékében is: a nők nem szoktak olyan súlyos erőszakot elkövetni, mint a férfiak. Nyilván itt is van egy-két kirívó példa, de statisztikailag kevésbé jellemző. A környezet is egy picit másképp reagál erre a viselkedésre pont azért, mert ilyen a társadalom:

egy férfi felemelheti a hangját, meghozhat döntéseket, lehet nagy természete, lehet dühös, agresszív, az férfiasnak számít. Elnézik neki, ha ezt egy kicsit túlzásba viszi. Ha egy nő tesz ilyesmit, akkor arra a környezet is több negatív visszajelzést ad.

Szépen mutatja ezt az is, hogy gyakran „papucsnak” tartják azokat a férfiakat, akiken uralkodik a női partnerük. Ez egy gúnyos kifejezés, ami egyébként szerintem nagyon káros, de az is beszédes, hogy nincs női megfelelője, tehát „normális” állapotnak gondolják a jelenlegi társadalmunkban, ha egy nőnek nincs szava a kapcsolatban.

A környezet észreveheti a szóbeli erőszakot? Hiszen ennek nincsenek látható jelei, mint például egy ütésnek…

A bántalmazók általában másokkal nem viselkednek erőszakosan, csak a párkapcsolatukban. Pontosan tudják, hol vannak a határok, és mi az, amit nem szabad átlépni.

Soha nem ordítanának mondjuk a barátjukkal, mert késett öt percet a találkozóról, viszont ha ugyanezt a partnerük csinálja meg, akkor gátlástalanul bánnak vele.

Sokszor ezért nem világos a környezet számára a bántalmazás, mert nekik nincsenek olyan tapasztalataik a bántalmazóval, mint a partnernek, velük nem úgy viselkedik. Gyakran el sem hiszik, ha a partner panaszkodik. De ettől függetlenül azért vannak jelek, amiket észre lehet venni. Ha például valakivel egyre nehezebb találkozni, úgy érezzük, hogy kezd elszigetelődni, vagy nem tudunk vele találkozni a partnere nélkül, elkezd másképp öltözködni, az aggasztó jel. Az pedig végképp az, ha mindig rosszkedvű, egyre depresszívebb. De van, aki kifejezetten abból űz sportot, hogy nyilvánosan alázza meg vagy sértegeti a partnerét. Ez nyilván hallható a többiek számára is. Olyankor nagyon jó lenne szólni annak az embernek, nem helyes így beszélni, illetve a párjától négyszemközt megkérdezni, minden rendben van-e otthon…

Mit tehet az, aki felismeri, hogy párkapcsolaton belüli szóbeli erőszak áldozata?

Sokan úgy próbálnak változtatni, hogy elmennek párterápiára vagy megpróbálják kezelni valahogy a „kommunikációs problémát”. Ezek a megoldások a tapasztalat szerint nem szoktak működni. Aki áldozata egy ilyen erőszakos viselkedésnek, az általában már sok mindent megtett annak érdekében, hogy megmaradjon a „mézeshetek” szakaszban, ne legyenek erőszakkitörések. Tehát megpróbál alkalmazkodni, betartani az összes szabályt, például nem találkozik a partnere által kifogásolt emberekkel, kitörli a Facebookról az összes ellenkező nemű ismerősét, kitörli az összes fényképét, amin az exével együtt szerepel, nem vesz föl kihívó ruhát, megpróbál még kedvesebb lenni a partneréhez. De hiába, mert a probléma igazából az erőszakos félben van, nem az áldozatban.

Tehát bármit is tesz, a változás nem rajta fog múlni. Ő persze nem ezt hiszi, hiszen mindennap azt hallja, azért van konfliktus, mert ő tett valamit rosszul, tehát azt gondolja, rajta múlik minden.

De a szabályok egyre abszurdabbak, így betartani sem lehet őket, ezáltal mindig lesz alkalom erőszakkitörésre. A bántalmazó viselkedést a bántalmazó fél tudja abbahagyni, neki ezt akarnia kell, másképp nincs remény. A bántalmazott számára én azt tanácsolom, első körben informálódjon, próbálja megfigyelni a jelenséget, olvasson utána a szóbeli erőszaknak, akár például a Szavakkal verve című könyvben, akár a NANE Egyesület honlapján. Ha úgy találja, hogy valóban szóbeli erőszak áldozata, akkor onnan tovább lehet indulni. Nem javasolnám a partnerét megpróbálni megváltoztatni, mert ezzel kapcsolatban nincsenek sikersztorik. De lehet, szüksége van rá, hogy adjon még esélyt a kapcsolatnak. Ha nagyon enyhe az erőszak, és maga a bántalmazó fél szeretne változtatni, továbbá nemcsak felszínes ígérgetések, hanem a cselekedetek szintjén is képes hosszú távon tenni, akkor esetleg érdemes reménykedni. De a változás hosszú ideig tart, illetve nagyon sok munkát igényel. Az USA-ban működő, kifejezetten bántalmazóknak szóló programokon is inkább azon dolgoznak, hogy az elkövető következő párkapcsolata már biztonságos legyen, nem azt a kapcsolatot próbálják gyógyítani, ahol már súlyos bűncselekmények történtek.

Egyszerűnek tűnhet kívülről kilépni, de ez egy nagyon hosszú és fájdalmas folyamat.

Valóban. Idő, mire az ember belátja, nincs változtatási lehetőség. Kilépés esetén azonban nagyon fontos a kockázatfelmérés. Sok bántalmazó ugyanis akkor válik kifejezetten erőszakossá, amikor ráébred, hogy a partnere valóban el fogja hagyni. Úgyhogy érdemes ezt a lépést megtervezni és óvatosan végrehajtani, tanácsot kérni például a NANE-tól.

Szóbeli erőszak esetén nyilván kisebb a kockázat, de tény, hogy a párkapcsolati erőszakban megölt nők nagy százalékát szakítás után ölte meg a partnere.

A segélyvonalon senkit nem szoktunk arra bíztatni, hogy egyszerűen csak lépjen ki egy ilyen kapcsolatból, ez egy kiemelten veszélyes időszak. Ezt a bántalmazott családtagjaként, közeli barátjaként is érdemes tudni, akárcsak azt, hogy ez a kilépés hosszabb folyamat, és nem érdemes siettetni az érintettet. Többet segít, ha a félelmeit átbeszéljük vele, és biztonsági tervet készítünk.

Mert akár vissza is mehet az áldozat a bántalmazó kapcsolatba…

Az S.O.S. Krízis Alapítvány készített egy felmérést azokkal a nőkkel, akik visszamentek a bántalmazó kapcsolatba arról, miért mentek vissza. Az első helyen a félelem állt. Úgy érezték, nincsenek biztonságban a menhelyen,

úgy érezték nagyobb biztonságban vannak, ha közel vannak a bántalmazóhoz és tudják monitorozni az állapotát, illetve befolyásolni.

És ennek bizony van realitása, hiszen látunk olyan eseteket itt Magyarországon is, ahol a segítő központtól két sarokra ölte meg a bántalmazó a partnerét, aki elhagyta. Úgy gondolják, ha nincsenek már együtt az erőszakos partnerrel, akkor azon kell rettegniük, mit tervez ellenük… Ez egy nagyobb rizikófaktorú helyzet, mintha ott vagyok mellette, és le tudom tapogatni, most éppen hogy van, mit gondol. Tragikus, hogy az emberek úgy érzik magukat nagyobb biztonságban, és tényleg úgy is vannak nagyobb biztonságban, ha benne maradnak a bántalmazó kapcsolatban.

Jól gondolom, hogy nemcsak párkapcsolatban fordulhat elő szóbeli erőszak?

Általánosságban azok szokták magukat inkább felhatalmazva érezni arra, hogy erőszakot alkalmazzanak, akiknek társadalmi szinten több hatalmuk van és megengedhetik maguknak az erőszakos viselkedést. Ilyen mondjuk egy szülő-gyerek kapcsolatban a szülő, vagy a felnőtt gyerek, ha a szülő már idősebb. Főnök és beosztott kapcsolatban is előfordul, illetve tanár-diák viszonyban is.

A tapasztalatok szerint jellemzően felismerik a bántalmazottak, hogy egy erőszakos kapcsolatban vannak? Kérnek segítséget?

Nekem az a tapasztalatom, hogy felismerik, beszélnek is róla, de nem kapnak megfelelő segítséget. Számtalan ilyen történet van. Legutóbb a segélyvonalon hallottam egy nőtől, akinek a férje beleverte a fejét a cserépkályhába:

kihívta a rendőröket, miután a férje elrohant otthonról. Látták a sérülését, és azt mondták neki, most felesleges bármit is csinálni. Ez nem egy egyedi történet sajnos.

Sokszor a családtagok is elnéznek, van egyfajta normalizálás, meg bagatellizálás azzal kapcsolatban, mi számít erőszaknak, s mit lehet megtenni a másikkal.

Fel lehet állni a bántalmazó kapcsolat után?

Idő, míg helyreáll a túlélő önbecsülése. Iszonyú romboló és traumatizáló egy ilyen tapasztalat, utána nagyon nehéz újra nyitottnak lenni, mivel az érintettnek egyrészt a saját magába vetett hite, másrészt a többi emberbe és a világ biztonságosságába vetett hite is összeomlik. Idő kell, mire újra tud épülni ez a bizalom. Ha azonban megfelelő, szakszerű segítséget kap valaki, akkor ebből abszolút fel lehet épülni. Utána sok esetben sokkal tudatosabban választ párt, akinek már van ilyen tapasztalata. Ha azonban nem kapja meg a szükséges segítséget, még nagyobb veszélybe keverheti magát. Gyakran azzal próbálja a saját biztonságát garantálni egy nő, hogy egy még erőszakosabb férfi mellé szegődik, aki védelmet ígér neki. Ennek nem szokott jó vége lenni. Ha az állam megfelelő védelmet nyújtana, akkor nem lenne erre szükség.

Ajánljuk még:

Egy közkedvelt magyar márka E-mentes termékeivel hódította meg a román piacot

Aki ismeri a román konyhát, pontosan tudja, milyen gazdag ízvilág és igényes alapanyaghasználat jellemzi, ennek megfelelően a hagyományos és fúziós konyhát egyaránt kedvelő román fogyasztók széles termékkínálatból válogathatnak az áruházak polcairól. A minőségi verseny igen magasra teszi a lécet a piacra lépő külföldi márkák számára – többek között ezért is rendkívüli az Univer sikertörténete a román piacon. Baróti-Illyés Imolával, az Univer romániai üzletágának marketing igazgatójával beszélgettünk.

 

Már követem az oldalt

X