Félelem, kétségek, önvád, önutálat, csalódás, állandósuló testi-lelki fájdalom – csak néhány érzelem abból a sötét kavalkádból, amit egy bántalmazást elszenvedő ember megélhet, s ami elhomályosítja látását az adott helyzetben. Idővel azonban változhatnak a dolgok: a legjobb példa erre Nikolett, aki négy évvel az őt ért fizikai bántalmazásokat követően mesélte el nekünk történetét, annak érdekében, hogy felhívja a figyelmet a kapcsolaton belüli erőszak erejére, súlyára.
„17 éves voltam, amikor megismertem álmaim férfiját. Ő akkor 25 éves volt, és teljesen lenyűgözött. Végül két hónap után elhagytam, mert tudtam, még a volt barátnőjét szereti. Aztán négy év múlva újra összehozott vele a sors, és én még akkor is szerettem. Be kell látnom:
teljesen beteges és abszurd módon szerettem valakit, akit alig ismertem.
Összejöttünk, és boldogabb voltam mint valaha. Két hónap után össze is házasodtunk” – meséli a kezdetekről Nikolett. Ekkoriban huszonegy éves volt, utólagos véleménye szerint még nem elég érett egy házassághoz. „A férjem már ekkor is labilis volt, drogproblémákkal küzdött, és bár utólag könnyű megállapítani, hogy ki akart sajátítani, akkoriban csak azt éreztem, milyen jó, hogy ennyire ragaszkodik hozzám” – gondol vissza az intő jelekre.
Az első fizikai bántalmazásra nem sokkal házasságkötésük után került sor: Nikolett egy nyárestén sétálni indult volna, mikor férje nekilökte a falnak és megszorította csuklóját, mondván, hogy tudja, el akarja őt hagyni a lány. „Ez persze teljesen alaptalan volt, én inkább csak meglepődtem, de nem ijedtem meg. Megkértem, hogy engedjen el, és meg is tette. Majd
sírva fakadt, azt mondta, nagyon sajnálja, korábban megfogadta már, hogy soha többet nem fog nőket bántani.
Kérdeztem tőle, hogy korábban ütött-e már meg nőt, mire elmondta, hogy egyetlen egyszer megpofozta a volt párját. Nem ecsetelte, hogy miért, én pedig nem kérdeztem” – osztja meg a lány. A helyzet – ahogyan általában – idővel rosszabbá vált: párja egyre féltékenyebb és ingerlékenyebb volt, a legkisebb apróságból is pillanatok alatt botrány kerekedett, amiben újra és újra a lánynak eshetett.
„Két ilyen hónap után rájöttem, hogy nem akarok benne lenni ebben az egészben, és ő nem az az ember, akit elképzeltem. Ezt el is mondtam neki, mire ő megpofozott. Minden szó nélkül az ajtó felé indultam. Tudtam, hogy úgyis bocsánatot kér, de nem akarom még egyszer meghallgatni, nem akarok még egyszer megbocsátani. Azonban ekkor máshogy alakult a dolog:
a hajamnál fogva a földre rántott, ütött, ahol csak ért, miközben rugdosott és többször leköpött.
Mondtam neki, hogy feljelenthetem ezért, ekkor pedig ő is fenyegetőzni kezdett” – osztja meg a lány. Férje ekkoriban azzal tartotta sakkban, hogy azt az egyetlen barátnőjét, akinek mesélt a bántalmazásról bántani fogja. „Tudtam, hogy üres fenyegetés, de bennem volt a félsz, hogy mi van, ha mégsem. Attól jobban féltem, hogy a szeretteimet bántja, mint attól, hogy engem.”
Sokakban felmerül a kérdés, miért nem kér segítséget ilyen helyzetben a bántalmazott fél. Nikolett ennek kapcsán két dolgot emel ki: a fent már említett félelmet és a magányt. „Utólag tudom, hogy a legrosszabb, amit tehettem, az elszigetelődés volt. De
nagyon nehéz ilyenkor beszélni, segítséget kérni, mert a félelem megállítja az embert.
Nem bírtam erről beszélni, így viszont, ahogy telt az idő, egyre jobban elhittem, hogy a verés azért van, mert tényleg rossz ember vagyok, mert tényleg nem számítok, mert tényleg jelentéktelen vagyok. Azokat az embereket, akiktől mást hallhattam volna, igyekeztem elkerülni. Aztán már végtelenül magányosnak éreztem magamat, miközben mindenki azt mondogatta, milyen szerencsések vagyunk, és ilyen a tökéletes házasság.”
Nikolett végül még másfél évig maradt a kapcsolatban, miközben testileg és lelkileg egyre jobban károsult: idővel rendszeressé váltak a verések, amiket sminkkel és ruhával igyekezett takarni, de hogy semmiképp se derüljön ki a dolog, igyekezett inkább távol maradni azoktól, akik észrevehették volna a gondokat. Ekkoriban már két ember tudott a bántalmazásról, a fent említett barátnője és egy másik barátja. Saját szüleit, munkatársait sem avatta be, a rendőrségre pedig orvosa – akit a növekvő fizikai fájdalom miatt egyre gyakrabban látogatott – buzdítására sem ment el. „Többször hallottam akkoriban, hogy a rendőrök hosszú távon nem tudnának segíteni, azt pedig nem akartam, hogy 24 órára elvigyék, és utána újra hazajöjjön” – magyarázza a lány.
Férjétől való valódi eltávolodás másfél év után valósult meg. Amikor Nikolett közölte, hogy nem találkozik vele többet, a férfi megfenyegette, hogy öngyilkos lesz, ha a lány nem állítja meg – ekkor Nikolett a rendőrséget küldte a helyszínre maga helyett, akik pszichiátriára vitték volt párját. Innen ugyan két nap múlva kiengedték, ám ez az idő elegendő volt ahhoz, hogy Nikolett az ország másik részére költözzön, egyik beavatott barátja segítségével.
„Lecseréltem minden elérhetőségemet, megszakítottam a kapcsolatot az ismerőseimmel,
még azzal a lánnyal is, aki tudott a dologról, akivel sakkban tartott a volt férjem. Elszakadtam mindentől, de ez az elszakadás a legjobb dolog volt, ami történhetett. Öröm volt hátrahagyni azt az életet. Úgy éreztem, újra kapok levegőt, visszakaptam a szabadságomat” – meséli Nikolett az újrakezdésről. A bürokratikus kapcsolatmegszakítás hosszabb volt, a válás elhúzódott, de mára annak is vége. Lezárt fejezet, hátrahagyott nyomorúság. Mert ilyen is van. Mert ilyen is lehet.
Ez a történet minden tragédiájával együtt végezetül jól alakult, Nikolett el tudott távolodni a kapcsolattól. „Nekem volt rá lehetőségem, és ez az én szerencsém. Volt mellettem egy barát, aki tudott segíteni, és nem voltak gyerekeink a volt férjemmel” – fejtegeti a lány. Ugyanakkor hozzáteszi, ha segítséget kérni gyötrelmesen nehéz is, „olyan mélyen van az ember egy ilyen kapcsolatban, hogy annál tényleg csak jobb lehet. Akkor is, ha ott és akkor nem úgy érzi az ember, valamit muszáj lépni, hogy a dolgok változni tudjanak”.
A családon belüli erőszak körülvesz bennünket. A NANE adatai szerint minden ötödik nő szenved fizikai bántalmazástól élete során valamelyik párkapcsolatában. Ez szám szerint Magyarországon több mint 760 000 nőt jelent, akik közül 226 000 nőt jelenleg is bántalmaznak.
Az okok és a reakciók minden esetben egyediek, a gyakran ismétlődő mintázatokról azonban érdemes beszélni. Kutatás bizonyítja, hogy a kapcsolaton belüli bántalmazás ciklikus mintázatot mutat, amely során először felgyülemlik a feszültség, amit egy erőszakkitörés követ, ami után a mézeshetek időszaka következik, (melyben a bántalmazó újra közeledni próbál partneréhez, kedveskedik neki), végül egy nyugodt időszak jön, ami után újabb feszültséget gyűjtögető szakasz érkezik, és kezdődik minden elölről...
Illetve nem is elölről, ugyanis kutatások azt is alátámasztották már, hogy a bántalmazások nem egy esetben egyre súlyosabbá válnak. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint a tény, miszerint Magyarországon a meggyilkolt nők több mint felének a haláláért házastársa vagy élettársa felelős.
Hazánkban elérhetőek segélyvonalak, áldozatsegítő központok, támogatócsoportok, több otthon – közöttük titkos menedékház is –, ahol lakhatást nyújtanak a családjuk elől menekülő bántalmazottaknak. Ha téged bántalmaznak, vagy ismersz olyat, akinek segítségre lenne szüksége, ezen az oldalon találsz konkrét információkat arról, ki segíthet.
„Anya, már megint sírsz!” – Egy olvasónk története a verbális bántalmazásról
Sokan hajlamosak a verbális bántalmazásra legyinteni, főleg, ha (még) nem történt fizikai tettlegesség. Pedig a fizikai és az érzelmi fájdalom egy utat jár be, az érzelmi agresszió (is) évtizedekig nyomot hagy bennünk, melyek feldolgozása hosszú és nehéz feladat. Ellenben nem reménytelen. Olvassátok el a kétgyerekes, 33 éves Melinda történetét.
