Naplót írni olykor életmentő lehet!

Nekem nagyon jól esik esténként végiggondolni a napom, általában miután a gyerekek elaludtak, és csend van, jut pár percem arra, hogy írjak a naplómba. Anyukaként általában azt írom le, hogy miket csináltunk aznap, mit főztem, milyen volt a hangulatom vagy az időjárás. Máskor azon merengek tollamba merülve, hogyan lehetnék jobb ember, mit kellene holnap máshogy csinálnom, és miért lehetek hálás.

A gyerekek megszületése előtt több időt tudtam szánni erre, és sokkal több energiám volt filozofálni az élet nagy kérdéseiről, hosszú oldalakon át fejtegettem az utazásaimról, koncertekről szóló élményeimet, de ez is jó egy naplóírásban, hogy minden élethelyzetben bele lehet illeszteni a napjainkba formai kötöttségek nélkül.

Még mindig jól emlékszem, mennyire egyedül éreztem magam hatodikos koromban, amikor sajnos az osztályom kiközösített, és nem volt egy igazi barátom sem a suliban. Egy-egy nehéz nap után olyan volt egy tollal és a naplómmal bekuckózni a szobámban, mintha a legjobb barátomnak elsuttognám minden panaszom.

Tizenöt évesen nem győztem venni a füzeteket, annyit írtam a saját kis világomról. Akkor ismertem meg az első barátomat és nagyon szerettük egymást. Addig nem is tudtam, hogy ilyen sok mindent érezhet az ember, és jól esett kiírni magamból a gondolataimat, és persze azt a sok-sok dolgot, amit nem mertem anyukámnak elmesélni.

Azt pedig nem is sejtettem, hogy a naplóírás fél évvel később szó szerint meg fogja menteni az életem.

A párom, akivel egész hátralévő közös életünket elterveztük, néhány hét betegség után meghalt rákban. Huszonkét éves volt. Elmondhatatlanul depressziós voltam hónapokon át, és nem tudtam rendesen enni vagy aludni. Nem vágytam semmiféle társaságra, viszont rengeteget írtam. Írtam arról, mennyire tehetetlen vagyok, szomorú és mérges. Arról, mennyire magányos vagyok és soha nem leszek képes újra szeretni és sajnos néha arról is szóltak a bejegyzéseim, hogy nem akarok tovább élni, de túl félelmetes a gondolat, hogy bármit is tegyek az ügy érdekében. Minél többet öntöttem ki magamból a naplómba, annál könnyebb lett és jobban el tudtam fogadni, ami történt.

Hosszú időn át sodródtam az árral, majd hét évvel később újra beszámolhattam arról, hogy szerelmes vagyok. Megtaláltam a férfit, aki tökéletesen illett és a mai napig illik hozzám és közel engedtem őt a lelkemhez. Azóta kilenc év telt el, és már van három gyönyörű gyerekünk. Ma már főleg csak pozitív és szép dolgokról írok és arról, mennyire hálás vagyok.

Sokszor a megoldhatatlannak látszó problémák is sokkal kisebbnek tűnnek, ha leírjuk és elemezzük őket.

Ha valaki vallásos, akár a saját maga által írt imákkal is megtöltheti a naplóját.

Tehát ez nemcsak egy füzet, hanem lehet az ember legjobb barátja, a pszichológusa vagy akár egy kis kapu is Isten felé.

Számomra a naplóm olyan, mint egy fényképalbum, megtöltve az emlékeimmel, csak éppen képek helyett szavak idézik elő az elmúlt pillanatokat. Jó érzés néha visszaolvasgatni a bejegyzéseimet, újra átélni az esküvőm napját, vagy a gyerekeim születését. A bejegyzéseket mindig ellátom dátummal, így ha fogalmam sincs róla, mikor következik egy orvosi szűrővizsgálat, elég csak visszalapoznom, hogy lássam, közel egy éve voltam átnézetni az összes anyajegyemet bőrgyógyásszal, ezért itt az ideje új időpontot kérni.

Most hatéves a legidősebb gyerekünk, és még inkább csak rajzolgat, de amint megtanul írni, őt is, és majd a tesóit is bíztatni fogom a naplóírásra, mert szerintem remek dolog. Rengeteget tud segíteni a mindennapokban és abban is, hogy jobban megismerjük önmagunkat. Az is a bónusza, hogy a naplót magunknak írjuk, így nem kell törekedni arra, hogy másoknak megfeleljünk vagy félni attól, hogy valaki elítél, azért, amiket kiírunk magunkból.

Bizony vannak olyan dolgok, amiket nem is mernénk hangosan kimondani, pedig emésztenek belülről. Biztos sokat tud segíteni egy szakember, akinek a kényelmes kanapéján végigfekve, puha párnát ölelve kibeszélhetjük a bennünk kavargó érzelmeket, de néha egy színes tűfilc és keményborítós füzet is felér egy kisebb terápiával.

Nyitókép: Marcos Paulo Prado