Lassan mind csalónak érezzük magunkat? Az imposztor szindróma és a koronavírus szövetsége (ellenünk)

Az imposztor szindrómát Clance és Imes írta le először 1978-ban, nagyobb ismertséget ’85 után, Clance könyvének publikálását követően kapott. Egy pszichológiai jelenségről beszélünk, ami a kiemelkedően teljesítő emberek életében bukkanhat fel, mikor az illető minden elért eredménye és a környezet pozitív visszajelzés ellenére sem bízik magában vagy képességeiben, gyakran inkompetensnek érzi magát, éppen ezért attól fél, hogy egy napon lelepleződik mások előtt, és nyilvánvalóvá lesz, hogy csak megvezetett másokat – a jelenség elnevezése is erre utal, hiszen az imposztor szó szélhámost, csalót jelent.

Ez az illusztráció, @margaretalany munkája jól érzékelteti, miről is van szó:

 

Mit tudunk a jelenségről?

Az imposztor szindróma nagyon elterjedt az olyan toxikusan individualista kultúrákban, ahol egyenlőtlenség és a munka, a siker hajszolása uralkodik. A kutatások nagyon eltérő eredményeket hoznak, egyes vizsgálatok 9, mások 82 százalékos előfordulást állapítottak meg, vagyis elképzelhető, hogy 10-ből 8 ember küzd élete során a szindróma tüneteitől. Vizsgálatok szerint a kisebbségben élők körében az átlagosnál magasabb az előfordulása. 

A ’70-es években a jelenséget vezető pozícióban dolgozó nők körében detektálták, és ekkoriban még úgy vélték, hogy ez a problémakör csak a nőket érinti, mára azonban tudjuk, hogy mindkét nem tagjai érintettek lehetnek. Ugyanakkor a nők körében továbbra is kiemelt probléma lehet: egy 2020-as kutatás szerint a női vezetők 87 százaléka élt már át imposztor szindrómához kapcsolódó érzéseket, míg 70 százalék érezte már azt, hogy nem veszik komolyan a munkahelyén.

Bizonyították: azokban a családokban, ahol a teljesítmény központi értéket képvisel, és ahol a szülők a túldicsérés és a kritizálás végletei között csaponganak, nagyobb eséllyel jelenhet meg a probléma.

Az imposztor szindrómát a váratlan, tőlünk idegen helyzetek is kiválhatják. Ilyen lehet, ha nem tudunk azonosulni a munkakörnyezettel, főleg ha egyenlőtlenséget, diszkriminációt tapasztalunk. Az életünket persze sok egyéb tényező is felforgathatja, például egy világjárvány – valószínűleg ez az oka annak, hogy míg több mint 30 éve tudunk az imposztor-szindróma létezéséről, a tömegmédiában az utóbbi másfél évben jóval gyakrabban olvashattunk róla, mint korábban.

A koronavírus-járvány mindannyiunk életét, mentális állapotát befolyásolta, és a legtöbben megtapasztalhattuk: kisebb vagy nagyobb mértékben, de a bennünk lévő bizonytalanság, kételkedés és tanácstalanság felerősödött. Tévedtünk, mert a világ nem úgy alakult, ahogy mi terveztük, majd tapogatóztunk, mit hogyan kellene csinálni az új rendszerben, és kerestük a megoldásokat a folyamatosan felmerülő problémákra. Küzdöttünk, hogy visszanyerjük életünk fölött a kontrollt. 

Mindez azt az érzést keltette, hogy valójában nem is vagyunk olyan rátermettek, okosak, tapasztaltak. Hirtelen úgy érezhettük, hogy mégsem tudjuk megoldani, kézben tartani az életünket.

Az eddiginél nagyobb szerepet kapott mindennapjainkban az ismeretlentől való félelem – az, az egyébként természetes, öröktől fogva az emberben élő érzés, amit talán már rég nem kellett átélnünk. Az új rendszerben be kell látnunk, hogy nem vagyunk mindenhatók, nem mi irányítunk. 

A megváltozott munkakörülmények, elbocsátások, a hétköznapi élet drasztikus és hirtelen átalakulása sokakat kibillentett. A dolgozó nők és férfiak kénytelenek voltak egy lakásban megteremteni két munkahelyet, egy óvodát és esetleg még egy iskolát is. Természetes, hogy úgy érezhették – vagy úgy érzik azóta is –, hogy nem sikeresek, nem nekik való a home office, nem tudnak helyt állni ennyi helyen egyszerre. 

A koronavírus olyan standardokat és elvárásokat állított, amelyekre nem voltunk felkészülve. Ez az, ami az imposztor szindrómát táplálja és előcsalogatja.

Fontos látni, hogy a jövőben lévő hasonló váratlan helyzetek ismét felerősíthetik bennünk az imposztor érzéseket. Most és akkor is jól jön, ha van egy eszköztárunk, amely segít leküzdeni a kétséget, félelmet és szorongást – ami nem egyszer társul a szindróma mellé, és idővel fokozódhat is!

Mi a teendő, ha úgy érezzük, mi magunk is érintettek vagyunk? 

Ha súlyos, akár éveken át fennálló problémáról beszélünk, mindenképp érdemes lehet szakemberhez, pszichológushoz vagy pszichiáterhez fordulni, hogy megtaláljuk, mi áll az érzések hátterében és mire lenne szükségünk ahhoz, hogy magabiztosabban élhessük mindennapjainkat. 

Sok esetben elég lehet azonban az is, ha kimondjuk: minden bizonnyal érintettek vagyunk. Majd megpróbálunk öt alapszabályt betartva, önreflektíven jelen lenni az életünkben:

• Mérjük fel objektíven a helyzetet! Kezeljük a helyzeteket súlyosságuknak megfelelően: egy váratlan szituációban teljesen normális kételkedni magunkban, de sok esetben a higgadtság, nyugalom lehet a legnagyobb fegyverünk.
• Rendezzük át a gondolatainkat! Egy helyzet leleplezhet minket, de valami újat, fontosat taníthat nekünk – és mindenki, mindennap tanul valamit. Az okos emberek is. Sőt...
• Emlékezzünk vissza a korábbi eredményeinkre és tudatosítsuk, hogy azokhoz a befektetett munka révén jutottunk, nem szerencsével, vagy véletlenek összjátékával.
• Adjunk meg magunknak mindent, amitől magabiztosak és fókuszáltak leszünk.
• Osszuk meg az érzéseinket egy támogató szerettünkkel – sokszor a külső szemlélő segíthet elhinni, amit magunktól nehezen megy

 További források itt és itt