Hibázni emberi dolog, csak állatira nehéz

Lassan egy hónapja elindult az iskola, a gyerekek túl vannak az első megmérettetéseken, és az első csalódásokon, amelyeket a dolgozataik értékelése miatt elszenvedtek. Annak ellenére, hogy a legújabb pedagógiai elvekben már felfedezhetőek a törekvések arra vonatkozóan, hogy ne a tanulók hibáit vegyék alapul az értékelésnél, azért még mindig bevett szokás, hogy a hibapontokat számolva kapnak érdemjegyeket. Sok generáció nőtt már fel hasonló iskolarendszerben, és nem is sejtjük, hogy milyen hatása lehet ennek további teljesítményünkre. Mert a zsigereinkbe épül, hogy hibázni rossz dolog, és már gyerekként elkezdünk félni attól, hogy bármibe fogunk, hibát véthetünk, és akkor lesz jaj...

A hibákra fókuszáló értékelési módszer ráadásul azt a veszélyt is magában rejti, hogy a diákok azonosulnak a róluk készült értékeléssel, és az önbecsülésük csorbát szenved a sok negatív visszacsatolás miatt. Ezzel egy újabb spirálba kerülnek, ami sok jóra nem vezet. 

Az iskolai követelményrendszer felnőtt életünkre is hatással lehet: a hibázástól való félelem miatt sokan maximalisták leszünk, ami sajnos nem jár együtt azzal, hogy maximálisan teljesítenénk, épp ellenkezőleg; attól való félelmükben, hogy nem tudnunk tökéletesen teljesíteni, inkább elállunk attól, hogy bármi új vagy szokatlan dologgal próbálkozzunk. Kudarckerülő magatartást veszünk magunkra, akár egy életen át. Így azonban nincs fejlődés.

Gondoljunk csak bele, a kudarckerülés milyen életszerűtlen! Mi lenne, ha egy kisbaba nem futna neki egy lépcső megmászásának újra és újra, vagy lemondana arról, hogy lábra álljon azért, mert nem sikerült elsőre. Felnőttkorunkra mintha elfelejtenénk, hogy egy sikeres tevékenység elvégzése mögött hány elhibázott próbálkozás áll! Edison már-már klisévé váló mondta, miszerint „Nem kudarcot vallottam. Találtam 10 000 olyan utat, amiről kiderült, hogy nem működik”, éppen erre utal. Vajon melyik hozzáállás vezet sikerhez: az, ha sokszor próbálkozunk, hibázunk, tanulunk belőle vagy ha meg sem próbáljuk?

A félelem visszahúz bennünket – ezért is igaz, hogy a bátrak mernek hibázni! –, ám ha nem merünk kockázatot vállalni és új dolgokkal kísérletezni, akkor lassan elveszítjük a kreativitásunkat, minden új és ismeretlen dolog félelmetes lesz, végső soron pedig képtelenek leszünk a változásokhoz rugalmasan alkalmazkodni. 

Mit  tehetünk annak érdekében, hogy a hibázástól való félelmünkön felülkerekedjünk?

1. Találd meg a jó perspektívát!

A kudarcra, és a sikertelen próbálkozásra gondolj úgy, mint a fejlődés egy lépcsőfokára. A hiba csak egy téves lépés, és ha tanulsz belőle, akkor lehet, hogy egy csatát elvesztesz, de a háborút még megnyerheted. George Bernard Shaw szerint „A siker nem azt jelenti, hogy soha nem hibázunk. A siker az, hogy nem követjük el kétszer ugyanazt a hibát.”

2. Tervezz negatívan, hogy láthass pozitívan!

Vázold fel a lehető legrosszabb eshetőséget. Ha mélyen belegondolsz, és analizálod azt, hogy a legrosszabb esetben mi történhet veled, ha a próbálkozás végül elbukik, rájössz, hogy a legtöbb esetben nem ér eget rengető veszteség.

3. Készülj B-tervvel!

Legyen mindig B terved, hogy ne érezd végzetesnek a hibát, amit véthetsz. Ha már előre tudod, hogy milyen próbálkozásaid lehetnek, ha esetleg kudarcot szenvednél, könnyedebben vállalsz kockázatot.

4. Tudatos önbecsülés!

Szándékosan építsd az önbecsülésedet. Ne azonosítsd magad a hibáiddal, tudatosítsd hogy nem veszítesz az értékeidből, azzal ha elbuksz egy játszmát. Ne hagyd, hogy mások véleménye és kudarcaid száma építsék az énképedet, kudarcaid helyett sikereidre és az eddig elért eredményeidre fókuszálj.

5. Nézd át az eddigieket!

Vedd számba az olyan helyzeteket életed korábbi szakaszaiból, amelyeket kudarcként könyveltél el. Nézd meg, hány olyan van közülük, amelyről később kiderült, hogy inkább áldás volt, mint veszteség. Lehet, hogy amit pillanatnyilag kudarcként éltél meg, sokszor későbbi sikered egy lépcsőfoka vagy kezdőlökete volt.

6. NYUGI!

És végül a legfontosabb, hogy ne vegyél mindent olyan véresen komolyan. Gondolj az életre úgy, mint egy játékra, aminek az a lényege, hogy nem tudod pontosan, miképp fog végződni. Játék közben soha nem biztos, hogy nyerni fogsz vagy veszíteni, pont az teszi izgalmassá, hogy bármi lehet a vége.

És igen, van, hogy az életben maradáshoz fel kell vállalnunk önmagunkat, a hibáinkat, az esendőségeinket.