„Az életben maradáshoz, fel kellett vállalnunk a csupasz önmagunkat, a hibáinkat, az esendőségünket”

Vannak szakmák, melyekkel kapcsolatban nem lehet kétségünk afelől, hogy amit a hozzáértő mond, az a Szentírás. Felülbírálni szaktudás nélkül nem lehet, nem is érdemes. És bár ezt elfogadom és értem, sosem tudtam szó nélkül beállni a sorba. Mindig kérdeztem, mindig érteni akartam mindent, másképpen nem bírtam az utasításokat követni. Akkor sem, ha szó szerint agysebészetről volt szó – érteni akartam, mi történik, miképp hat a gyógyszer a férjem szervezetében, mi történik a műtétje során. Nem átalltam kérdezni, utánajárni és orvosokkal hadakozni, ha nem akartak válaszolni. Nem voltam a kedvencük, legalábbis nem mindenkinek. 

Zoli ugyanilyen volt, így e téren hatalmas egyetértés volt közöttünk. És igen, nálunk otthon két dudás volt egy csárdában, illetve Korival már háromra nőtt a létszám. Hangzavar csak akkor volt, ha mind a hárman mást dudáltunk. Aztán mindig megegyeztünk valahogy.

Az orvosokkal már más volt a helyzet, bár – tisztelet a kivételnek – Zoli állandó kezelőorvosa jól tűrte a kérdéscunamit, amivel rend szerint elárasztottam. Meghajoltam a tudása előtt, tudtam, hogy nemcsak a betegséget, hanem az embert is gyógyította. „Nem lehet szétválasztani a testet a lélektől” – mondta sokszor. Egyetértek vele. Fantasztikus orvosa volt a férjemnek, mai napig hálával gondolok rá, azért is, amit tett és azért is, ahogyan.

Persze nemcsak rajta múlt, miképp alakul Zoli élete, hanem rajtunk is. A hosszú, kezelésekkel teli évek során többnyire igyekeztünk megfelelni a protokollnak, szót fogadni az aktuális doktornak, de ez – személyiségünkből eredően – nem mindig sikerült. És nem is bánom, hogy így történt: sem egészségben, sem betegségben nem tudja az ember meghazudtolni önmagát. Így lett ez a történet, benne kismillió furcsa ponttal a miénk.

Például: 8 hónapos terhes voltam, mikor Zoli (ismét) kórházba került. Gondoltam, meglepem egy látogatással, útra kerekedtem. Mikor a kórháznál leszálltam a villamosról, már éreztem, nehezebb menet elé nézek, mint gondoltam. Kori lerúgta a vesémet, átrendezte a belső szerveimet, a hátam is nagyon fájt, de mentem előre rendületlenül. Megmásztam a dombot, beértem a kórházba, felküzdöttem magam a kórteremig, ahova már „oxigénpalackot, de gyorsan” felkiáltással nyitottam be.

Zoli az ágyon ült hatalmas kötéssel a fején, széles mosollyal az arcán.

Megettem a reggelijét, kicsit pihentem az ágyában. Elnyomott az álom, majd arra ébredtem, hogy a másik beteg ágya körül ülnek a hozzátartozók és mindenki engem néz. „Papa, magát rossz helyre hozták, ez a szülészet!” – szórakoztak vele, vagy velem, mai napig nem tudom, 

Zoli eközben jött be a terembe, utcai ruhába, és mondta, hogy készüljek: megszökünk. Felvontam a szemöldököm, ő pedig hozzátette: „szóltam a nővérnek, pár órára elmehetünk”. Végül a közeli Fogaskerekűre szálltunk, Zoli, a frissen műtött beteg óriási kötéssel a fején és én, a 8 hónapos terhes feleség. Szép pár voltunk.

Egyikőnk sem tudott szaladni, de nem is siettünk. Az idilli kirándulást a telefoncsörgésem zavarta meg. „Hédike, Zoli eltűnt a kórházból! – mondta a kezelőorvos. Megállt bennem az ütő, akkor tudatosítottam, hogy mégsem hivatalos az eltáv. A doki folytatta: – Azonnal hozza vissza, tudom, hogy együtt léptek le, láttam, mikor elmentek. Gondoltam, nem egyből telefonálok, hanem várok pár órát, hadd szórakozzanak. Remélem, jól érezték magukat. Műszakváltás lesz, ideje visszajönni.” Hálás voltam neki az emberségért, a megértésért és azért, hogy partnerként kezelt bennünket.

Zoli teljesen fel volt dobva a szökés napján szerzett élményektől, pár nap múlva már ki is engedték a kórházból. Nem lett nagyobb baj, mert bár szabályt szegett, ésszel tette. 

Nem akarok senkit arra buzdítani, hogy ne fogadjon szót az orvosoknak, sőt. Tizenöt év alatt megszámolni sem tudom, hány egészségügyi alkalmazott kérésének tettünk eleget, hányszor fogadtunk szót. De voltak kivételek, és máig boldog vagyok, hogy lehettek. Mert jó, hogy nem (mindig) álltunk be a sorba és mertük azt tenni, ami nekünk jó.

Zoli betegsége komoly önismereti utazás is volt. Megtanultuk, hogy 

az életben maradáshoz fel kell vállalnunk a csupasz önmagunkat, a hibáinkkal, az esendőségünkkel.

És megtanultuk azt is, hogy kitartással, nemes érzésekkel, logikus gondolkozással sikert tudunk elérni. Az első vizsgálatok után azt mondták, Zolinak maximum két éve van hátra. Tizenöt évvel később hunyt el. Annak dacára, hogy önfejű volt és nem mindig fogadott szót. Egy határvonalon játszott, és mivel jól ismerte magát, tudta, meddig mehet el véráldozatok nélkül. Benne ez, az örökös ellentmondás, az örökös élet-halál játék tartotta a lelket. És a család.

Az a család, ami folyamatosan változott vele együtt, mert együtt haladtunk az önismeret útján. Én időközben megtudtam magamról, hogy óriási erő rejlik bennem, amivel ledózerolom a problémákat, illetve akkor is harcolok, ha mindenki más már rég feladta. Rengeteg buktató volt, sokszor elestem, de újra és újra felálltam. Zoli mindig a főnixmadárhoz hasonlított. Irodalmi legendák szerint a főnix sebei maguktól begyógyulnak, ezért a madár tulajdonképpen elpusztíthatatlan, halála után pedig hamvaiból újjáéled. Megtisztelő, terhes hasonlat volt ez. Sokszor a „halhatatlanság” súlya alatt szinte összeroppantam, mert a felelősség és a tét óriási volt. De a józan eszem és Zoli maximális bizalma felém megvédett minket. Patikamérlegen számoltuk ki, mi az, ami még beleférhet, mikor dönthetünk önfejűen, és mi az, amiben szót fogadunk.

Voltak helyzetek mikor mi is beálltunk a sorba, mert az volt a logikus és ésszerű döntés, de mertünk kilógni is, ha úgy adódott. 

Mert ez éltetett minket.