Hadd érezze, hogy fontos! – így kerülhető el az időskori Pygmalion-szindróma pokla

Ha fellapozunk egy pszichológiai könyvet vagy megnézünk egy jobb minőségű pszichológiai oldalt, a Pygmalion szóra keresve azt a jelenséget írják le, amikor a környezet magas vagy alacsony elvárásaihoz az emberek igazodnak. Teljesen mindegy, hogy a környezetet (mondjuk a szülőket vagy a tanárokat) erre kívülről inspirálták, vagy maguktól fogalmaztak meg az elvárási szintet, a történések ugyanazok: a személyiség vagy automatikusan adaptálódik, vagy egyértelműen közelebb kerül az igényekhez.

A lustának bélyegzett gyakorta tényleg lustává válik, a szorgalmasnak kikiáltott viszont sokszor meglepően kitartó lesz. Sőt: ha egy embernek folyamatosan jót mondunk egy másikról, gyakran megesik, hogy elkezd a másik emberre jóként tekinteni, s ugyanez igaz fordítva: a sok rossz hír hatására az illető megítélése süllyedni kezd.

Az idősek vonatkozásában a gerontológia tudománya azonban beszél Pygmalion-szindrómáról is, ami sajnos ennél sokkal több és súlyosabb jelenség.

Azok, akik az időskori Pygmalion-szindrómában szenvednek, önmagukat teljesen feladva kívánnak megfelelni – s végül nagyon gyakran ebbe betegszenek bele.

Az időskori Pygmalion-szindróma leggyakoribb színhelye a kórház vagy a szociális otthon. Az idős asszonyok és ritkább esetben az urak is, hamar felismerik, hogy hogyan kell viselkedniük, kivel kell nagyon kedvesnek lenni, ki az, akivel fesztelenül beszélgethetnek, ki az, aki uralni akarja a dialógust, és ki az, aki kíváncsi rájuk is. Nem meglepő ez, hiszen az idős ember sokkal nagyobb ún. krisztallizált intelligenciával bír, mint a fiatalabb, s így jobban felismeri és jobban el is tudja játszani a teljes szimpátiát a másik felé – ismeri már a világot és benne az emberek viselkedését. Ezzel az alkalmazkodással önmagában nincs probléma – a baj ott kezdődik, amikor az illető teljesen feladja vágyait és akaratát, csak megfelelni akar a környezetének. Itt kezdődik a Pygmalion-szindróma. Egyszer megfelel annak az ápolónak, aki kinyitja az ablakot éjszakára, egyszer egy másiknak, aki nem pontosan 8-kor adja be a gyógyszert, hanem amikor eszébe jut. Megesik, hogy a szobatársak hangos rádiózása nagyon zavarja őt, mert inkább aludni térne, de inkább még bele is kapcsolódik az aktív rádióhallgatásba, csak nehogy kritika vagy bántás érje. Ez a helyzet végül egy olyan állandó belső idegességhez vezet, amelyben kiteljesedik a folyamatos megfelelési kényszer, az időskori Pygmalion-szindróma.

Az illető nagyon gyakran végül teljesen elveszíti az önállóságát és infantilizálja magát, azaz voltaképpen gyerekként viselkedik: hagyja, hogy helyette döntsenek, azt tegyék vele, amit akarnak, s ő alkalmazkodik. Aztán nagyon sok ember, ha látja, hogy az ő szabályait elfogadják, újabbakat talál ki, s végül már tényleg extrém módon elveszi az alkalmazkodó akaratát. Olyan is van, hogy a túlzott alkalmazkodásban

egyszerre csak az idős ember összeroppan vagy robbanásszerűen fellázad, s nem értjük, hogy miért lett fizikailag vagy lelkileg beteg.

Mi hát a teendő, hogy elkerüljük a túlzott alkalmazkodást? Minden esetben a megoldás az, hogy az idős embert partnernek, embernek tekintjük. Akkor is, ha fizikai, akkor is, ha lelki, akkori is, ha szellemi (például demencia) problémával ápoljuk.

Meg kell kérdezzük, hogy ő mit szeretne enni, hová toljuk az ágyát, mikor kell a gyógyszereket bevennie, milyen könyvet szeretne olvasni, kivel szeretne együtt ülni az udvaron, és kivel nem? Nem egy esetben meg fogunk lepődni, mert kiderül: az idős ember mást akar, mint mi, s az nem egyszer még jobb, értelmesebb, okosabb megoldás, mint amit kitaláltunk.  De ha nem is jobb: hadd érezze, hogy rá is számítunk, ő is fontos, legalább a saját életét illetően!

Ha azt akarjuk, hogy idős hozzátartozónk, ápoltunk, rokonunk, ismerősünk, barátunk ne váljon egy engedelmes bábbá, parancsteljesítő robottá, beszélgessünk úgy vele, ahogy azt szeretnénk, hogy velünk is beszéljenek...