Felnőttek márpedig nincsenek – Élet a nagyra nőtt gyerekek világában

 A történelem során igen sokáig tartotta magát az a meglehetősen furcsa hiedelem, hogy a gyerekek tulajdonképpen miniatűr felnőttek, vagyis hogy ugyanúgy cselekszenek, gondolkodnak és éreznek, akárcsak a nagykorú személyek. Nos, én az ellenkezőjét vallom ennek. Pszichológusi tapasztalataim alapján nem félek kijelenteni, hogy

inkább a felnőttek nagyra nőtt gyerekek, mintsem a gyerekek lennének kistermetű felnőttek.

Természetesen tisztában vagyok vele, hogy fejlődéslélektani szempontból milyen elképesztő változásokon és átalakulásokon megy keresztül az ember, s azzal is, hogy egy felnőtt sokkal több szerep betöltésére és feladat ellátására képes, mint egy gyerek. Ebből a szempontból nézve nyilvánvaló ostobaság lenne nem megkülönböztetni az egyes fejlődési szinteket. Ugyanakkor elvakultságnak és nagyképűségnek érzem azt állítani, hogy gyermek és felnőtt között számottevő különbségek léteznek.

Szerintem egy gyermek is lehet bölcs és érett, s egy felnőtt is impulzív és felelőtlen a biológiai korához képest. A nagykorúak infantilis megnyilvánulásait azonban hajlamosak vagyunk alábecsülni vagy az aktuális helyzetnek tulajdonítani. Úgy hisszük, hogy a felnőttek a legtöbb esetben azért mégiscsak tudatában vannak a mentális történéseiknek, s hogy szuverén urai az életüknek. Ezen sztereotípia következtében azonban

észre sem vesszük, hogy mennyire ki vagyunk szolgáltatva a gyermeki énüknek.

Na, de figyeljük csak meg magunkat a stresszes helyzetekben! Például egy heves vita vagy egy váratlan nehézség közben. A legtöbben azokhoz a gyermekkori reakciókhoz – szakszóval „primitív mechanizmusokhoz – nyúlunk vissza ezekben az esetekben, amelyek valaha segítettek ugyan a megküzdésben, de ma már nem szolgálnak bennünket – legalábbis nem annyira, mint régen. Ilyen például mikor nyafogunk, panaszkodunk, védekezünk, támadunk, elfojtunk, kiborulunk, összeomlunk, felelősséget hárítunk, a sebeinket nyalogatjuk. Nem érett gyermekekké, hanem hisztis kisdedekké válunk.

Félreértés ne essék: nem az a baj, hogy nehéz időkben frusztráltak és sérülékenyek vagyunk, s hogy emiatt mások megértésére és támogatására vágyunk. A probléma inkább az, hogy ezt nem vállaljuk, hanem inkább a méltóságteljes felnőttet játsszuk – még akkor is, ha nem vagyunk azok. És nem vagyunk azok. De mindez csak a jéghegy csúcsa! Gyermekkorunk maradványai ugyanis nemcsak a stresszes szituációkban aktiválódnak újra, és befolyásolják a magatartásunkat, hanem valamelyest minden téren hatnak ránk és a hozzáállásunkra.

Többek között az értékeinkre, a hiedelmeinkre, a félelmeinkre, a preferenciáinkra, a szokásainkra… Minden olyan dologra, amelyet természetesnek veszünk magunkban, s ezért meg sem kérdőjelezzük a létjogosultságukat. A szüleinknél látott és a másoknál felismert viselkedésformák például még felnőtt korunkban is vonzanak (vagy épp taszítanak), s úgy befolyásolják a kapcsolatainkat, hogy mi még csak nem is tudunk róla.

Csakhogy mindez önmagában nem probléma!

Egyszerűen így működik az emberi agy. Messzire nyúló sérelmek, kielégítetlenül maradt szükségletek, valamint kellemes és kellemetlen emlékek formálják a mentális életünket. Legalábbis részben.

Gyermeki énünk mindenféle kerülőút használatával alakítja a személyes identitásunkat és a külvilághoz való viszonyunkat – néha kíváncsiságra és játékosságra, néha pedig önzőségre és felelőtlenségre sarkallva. Ez van.

De akkor mégis mikor lesz belőle baj?

Szerintem akkor, amikor megpróbáljuk letagadni a gyökereinket, megsemmisíteni az örökségünket, és eltörölni a jelenben is ható múltunkat. A gyermeki énünk elfogadása és tiszteletben tartása ugyanis sokkal kevésbé tesz minket infantilissé, mint a felnőtt énünk kényszeres kozmetikázása és bálványozása. Mert a valódi érettség kulcsa nem a bennünk élő gyermek meggyilkolása.