A három forró hónap alatt szinte már elhittem magamról, hogy soha többé nem leszek képes a konyhában ténykedni. Olyan messzire kerültem attól, hogy örömmel készítsek ételeket, hogy az még az Óperencián is túlmutatott. Annak a gondolatától is elfáradtam, hogy összeüssek egy gyors vacsit.
Ahogy elképzeltem a tészta bugyogó vizét, vagy a sercegő olajat, amin fokhagymát pirítok, egyszerűen elborított a veríték. Ha arra gondoltam, hogy a csodamasinát, vagyis konyhai elektromos grillezőmet bekapcsoljam – amit egyébként az év többi hónapjának szinte minden étkezésénél használok –, az ájulás kerülgetett. Ha pedig megkívántam egy quiche-t, megjelent a szemem előtt a sütő, amit legalább 190 fokra kell felfűteni ahhoz, hogy tökéletesre süljön a francia sós pite, produkáltam a hőguta összes tünetét. Féltve az egészségemet legtöbbször neki sem kezdtem a három összetevős leggyorsabb tészta összegyúrásának.
Ha véletlenül mégis főzésre vetemedtem, tíz perc elteltével kiittam a csapot, és közben válogatott szitkokat szórtam a saját fejemre, hogy minek teszem ezt magammal.
Szeptember beköszöntével azonban visszatértem a vegetatív üzemmódomból, és megnyugodtam, mert amitől eddig megfosztott a hosszú forró nyár, hirtelen újra örömöt adott. Ismét szerettem főzni! Merthogy alapjáraton
a legkedvesebb időtöltésem, mondhatni szenvedélyem az ízekkel való kísérletezés.
Sok-sok alapreceptet gyűjtöttem össze az elmúlt években, mára jelentős fűszergyűjteménnyel rendelkezem, és szabadon vegyítek klasszikust a modernnel, édeset a sóssal, csípőset akár egy jó étcsokival leöntött sültcsirkével. Szóval egy saját gasztrolabort üzemelek a konyhámban anélkül, hogy bármilyen receptet szigorúan betartanék. Inkább a saját tapasztalataimra alapozok.
A hirtelen jött jóidőnek köszönhetően most magamra találtam, és már boldogan aprítok, irdalok, mozsárban török, aszalok, párolok, sütök, főzök, egyszóval: én magam vagyok a konyhai robotgép. És be kell látnom: az, hogy az ember önmagának készíti el a reggelijét, ebédjét, vacsoráját (az uzsonnáról ne is beszéljünk), óriási öröm és boldogság. Számomra a saját ízeim a legfinomabbak.
Az ősz eleje azért is izgalmas időszak főzés szempontjából, mert még ott vannak a kamrában, hűtőben azok a nyárról – akár a fentebb említett okoknál fogva – itt maradt alapanyagok, amelyek hozzátesznek az ételhez plusz ízeket, színeket, mélységeket. A csudapiros paradicsom és a még élénkzöld paprika a nagymama kertjéből, meg az a bébiméretű cukkini, amit a születésnapi csomagomba rejtett Szabina barátnőm, önmagában képesek mosolyra bírni, és persze feldobni az első őszi étkezéseket. Lassan ráállok arra, hogy naponta háromszor kiadósabb fogásokat készítek és fogyasztok. Persze szigorúan csak a színkompozíció miatt!
Mire a cikkem végére értem, rádöbbentem, hogy igazából nem is volt olyan rossz ez a nyár. A hideg saláták elkészítésére még nekem is futotta az erőmből, így sok egészséges, finom, nyers zöldséget ettem – és szinte semmi mást.
Most, hogy ez megváltozni látszik, azt hiszem, jobban tenném, ha egy intenzív edzőprogramot is beiktatnék, mert egyre csak azon kapom magam, hogy a következő sütni- vagy épp főznivalón elmélkedem. Olyan ez, mintha most akarnám behozni az összes hőség okán kimaradt gasztroélményemet. Ha nem vigyázok, lehet, hogy eljön még az a pillanat is, amikor visszasírom az édes semmittevős „á, dehogy főzök, inkább összedobok egy salit” -nyarat...
De addig is, örülök a főzésnek, és mindenkit csak arra biztatok, hogyha elsőre nehéznek is tűnik, vegye fel a fakanalat, bányássza elő a recepteskönyvet, porolja le a sodrófát. A jól ismert mozdulatok nyomán a főzés szeretete is előbújhat majd.
Ajánljuk még:
Vaníliás koszorú
Füge csatni ajándékba
Bácskai töltött káposzta
