Az önszeretet egy szemüveg, amin át szebb az élet – Rácmolnár Lili pszichológust kérdeztük

„Freud definíciója szerint az egészséges ember az, aki tud szeretni és tud dolgozni. És ez a szeretet akkor az igazi, ha nem csupán mások felé irányul, hanem optimális esetben önmagunk felé is, sőt, igazán akkor tudunk másokhoz kapcsolódni, ha magunkhoz is képesek vagyunk” – állítja a szakember. „Azt, hogy miért olyan fontos a mindennapi életünkben az önszeretet, ahhoz hasonlítanám, mint amikor egy fáradt nap végén úgy érezzük, a világ is komorabb. De ha kipihentek vagyunk és süt a nap, valahogy a világ is kedvesebbnek tűnik nekünk – és velünk. Tehát az önszeretet (vagy annak hiánya) a szemüveg, amin keresztül az életet nézzük és éljük. Ha én rendben vagyok önmagammal, ha én tudok magamhoz őszintén és szeretettel kapcsolódni, akkor ez a többiekkel is könnyebben megy. Ez lesz az az öntőforma, amibe belesimul a másokkal való kapcsolatom. ”

Mi is az önszeretet és honnan jön, vagy nem jön?

A szakember szerint téves berögződés, hogy az önszeretetet gyakran az önzéssel azonosítjuk. Ugyanis az ember, aki szereti önmagát, nem csak önmagát szereti. Az előbbi sosem mások kárára zajlik. A hiánya sajnos társadalmi jelenség, ami abból fakad, hogy sokan nem kapjuk meg azt a feltétel nélküli szeretetet, amiben minden kisbaba és gyerek a legjobban tud fejlődni. Ahogy a szüleink ránk tekintenek, az lesz a mérvadó abban, ahogyan mi később magunkra tekintünk. Ha a szülői szeretet feltételhez volt kötve gyermekkorban („majd ha jó jegyet hozol, majd ha kitakarítod a szobád…”), nagyon nehéz felnőttként feltétel nélküli szeretet éreznünk önmagunk iránt.

„Ehhez a gyerekkori veszteséghez adódik hozzá a modernkori média nyomása is, amelyből hibásan arra következtetünk, létezik sztenderd „jó élet”, amely egy az egyben ráhúzható mindenkire, és majd automatikus boldogságot és önszeretetet hoz magával. Ebből kiindulva hajlamosak vagyunk olyan utakat követni, amiket nem is mi jelöltünk ki saját magunk számára, csak előttünk áll sok „példa élet”, amelyet a közösségimédia-felületekről leakasztva magunkra vehetünk. De hogyan tudnánk szeretni önmagunkat feltétel nélkül, azért, akik vagyunk, ha közben másvalaki életét éljük? Önmagamat szeretni a létezésemért, mindenestül, az összes jó és rossz tulajdonságommal együtt… Talán ez az egyik legnagyobb kihívás sokunk számára” – mondja a pszichológus. Szerinte ahhoz, hogy ide eljussunk, a legfontosabb út az önismeret.

Megengedés, elfogadás

Az önismeret és önszeretet legerősebb alapja az elfogadás. Bár ennek fontosságáról bizonyára mindannyian sokat hallottunk és olvastunk már, a szakember azonban felhívja a figyelmet arra, hogy az önelfogadás meghatározását is néha hajlamosak vagyunk félreértelmezni.

„Önmagunk elfogadása nem azt jelenti, hogy amit addig problémának tartottam az életemben, arra egyszer csak varázsütésszerűen úgy tekintek, mégis rendben van.”

Az önelfogadás nem egyenlő a motiváció és a változtatás szándékának hiányával. Ahhoz, hogy az életben előre tudjunk menni, mindig kell hajtóerő. „Fontos, hogy az aktuális énem és az ideális énem ne simuljon egymásra, hanem bizonyos, de ne túl nagy távolságra legyen egymástól: a kettő közt bejárandó út adja a motivációt. Ilyen értelemben a jó élethez, ami előremegy, mégis hozzátartozik egy kis adag egészséges szorongás is. Tehát az még nem önszeretet, ha magamra erőltetek és csak látszólag fogadok el valamit, ami valójában nem én vagyok. Az csak a könnyebbik út, amelyen kibújhatok a felelősségvállalás alól” – magyarázza Rácmolnár Lili. „Az önelfogadás nem passzivitás, hanem egy nagyon is aktív folyamat, amelynek során az önismeret révén tisztába kerülök a keretrendszeremmel és a benne elérhető lehetőségekkel. Ezeket figyelembe véve haladok önmagam felé, nap mint nap. Úgy is fogalmazhatunk: szeretettel gondolok arra, hogy abból főzünk, amink van.”

Mérhető-e az önszeretet?

Ilyen értelemben tehát az önelfogadás kéz a kézben jár a saját életünk szeretetével, annak összes hiányosságával együtt. „Tényleg nagy problémát látok a korábban említett feltételhez kötöttségben, a »majd akkor, ha…« megközelítésben: majd akkor szeretem magamat, ha megcsináltam a diplomámat. Majd akkor szeretem magamat, ha lefogytam 10 kilót. Addig nem. De miért? Miért nem szerethetem magamat már ma is? És miért ne lehetnék még büszkébb magamra akkor, ha a vágyott cél teljesül? Az én olvasatomban az önszeretet nem egy kizárólagos, fekete-fehér, igen-nem dolog. A szeretet, irányuljon kifelé vagy befelé, mindig egy áramló folyó. Az önszeretetnek objektív fokmérője nincs, szubjektív azonban létezik: amikor egyszeriben rádöbbenünk, hogy

valójában semmi konkrét nem történt az életünkben, amihez a boldogságunkat, elégedettségünket köthetnénk, mégis béke és nyugalom van a lelkünkben,

jól érezzük magunkat, szépen szűrődik be a napfény a szobába, akkor mondhatjuk: az önmagunkkal való kapcsolatunk is rendben van.”

Hogyan fejleszthető az önszeretet?

Mint minden aktivitást, így az önszeretetet is fontos rendszeresen gyakorolni. Ahogy a többi szeretetkapcsolatban is, ebben az esetben is nagyon sokat számít az együtt töltött, minőségi idő. Nem feltétlenül kell és lehet minden hónapban befizetni egy wellness-hétvégére önmagunkkal, de minden nap végén sokat segít, ha 5-10 percben időt szánunk magunkra. „Egy tea mellett, vagy épp a fürdőkádban ülve végiggondoljuk a napot, az érzéseinket. Ne fussunk előlük.

Az őszinteség ebben a kapcsolatban nagyon fontos.

Érdemes számot vetni, mi volt jó aznap, mi fájt, miért vagyunk hálásak. Mi az, amit az esetleges nehézségek ellenére is jól csináltunk. Ez a mindennapi odafigyelés nagyon sokat segíthet abban, hogy elfogadjuk az életet és benne magunkat olyannak, amilyen” – összegezte Rácmolnár Lili, aki Carl Rogers amerikai pszichológus gondolatával zárta a beszélgetést: „Érdekes paradoxon, hogy amikor képes vagyok elfogadni magam olyannak, amilyen vagyok, akkor válok képessé a változásra.”