Átkos áldás: ilyen hiperszenzitív vak emberként az élet

Pszicho

Átkos áldás: ilyen hiperszenzitív vak emberként az élet

Mi a hiperszenzitivitás és mi nem az? Túlérzékenységgel élek, elmesélem!

Már írtam arról, hogy nem szeretem a címkézést, de azt gondolom, bizonyos jelenségekről és az ezekhez kapcsolódó esetleges tévhitekről, divathullámokról akkor tudunk nyíltan beszélni, ha mégis megnevezzük őket. Hiszen azok az emberek, akik az adott jelenség köré divathullámot gerjesztenek, szintén használják annak nevét. Akkor én miért ne tegyem meg? Ezért is szeretnék cikket szentelni a hiperszenzitivitásnak. 

Mi a hiperszenzitivitás?

Talán senkinek sem új fogalom a hiperszenzitivitás, másnéven a túlérzékenység. Aki érdeklődik a pszichológia iránt – vagy gyakran olvas leegyszerűsített bulvárcikkeket –, jelen van pszicho témájú csoportokban, biztosan találkozott ezzel a szóval az utóbbi években, ugyanis egyre többen vélik annak tartani magukat, divat lett beszélni erről az állapotról. De mi is van emögött a jelző mögött valójában?

A hiperszenzitivitás nem hangulatingadozás. Nem a PMS. Nem is a depresszió. Sőt, még csak nem is azokat az embereket illeti ezzel a szóval a pszichológia, akik mindenen megsértődnek. (Persze PMS, depresszió és bármilyen személyiségzavar velejárója lehet túlérzékenység, de ezek nem feltétlenül járnak együtt.)

A hiperszenzitivitás egy veleszületett tulajdonság, amely az érintett személyek agyi működésében is kimutatható.

Esetükben az idegrendszer szenzoros feldolgozásért felelős területei túlműködést mutatnak a külső ingerekkel szemben. Többségük introvertált, de számos kutatás bizonyítja, hogy bőven akadnak köztük extrovertáltak is. Sokkal erőteljesebben érzékelik a belső változásokat, intenzív, mások számára eltúlzottnak tűnő érzelmi reakciókat mutatnak, és a fizikai ingereket is az átlagnál erősebben élik meg.

Ennek a jelenségnek a mérésére egy kérdőíves teszt áll a szakemberek rendelkezésére, amely 27 különböző egységből áll. Ezek alapján a legtöbb hiperszenzitív ember fogékony a művészetek iránt, könnyen bevonódik érzelmileg gyakorlatilag bármibe, amivel érintkezésbe kerül, érzékenyen, erőteljesen reagál testi funkcióira, és nehezen viseli a nyilvános szereplést és azt, ha valaki figyeli őt. Mivel könnyen bevonódik, jó hallgatóság lehet, empatikusan viszonyulhat a körülötte lévő emberekhez, viszont problémát okozhat, ha nem tanulja meg, hogyan húzza meg saját határait.

Élet túlérzékeny nőként

Nemcsak a pszichológiai tanulmányaim okán tudok sokat erről a zavarról, hanem azért, mert magam is érintett vagyok. Éppen ezért tudom, hogy előnyei és hátrányai is vannak ennek az állapotnak.

A hiperszenzitivitás testi tünetei

Különösen érdekesnek tartom azt, amit a testi érzeteinkben megélünk. Vannak olyan dolgaim például, amiknek már az elmagyarázása is problémát okoz. Rengeteget tudok válogatni ruhák között, mire találok olyan anyagot, amitől nem akarok a falra mászni. Gyerekként ezt nagyon nehezen uraltam, nem volt egyszerű dolga a szüleimnek, ha iskolába mentünk. Mindenféle anyagokra ráfogtam, hogy szúr, tapad, irritál. Felnőttként már könnyebben döntöm el, mi az, amit fel tudok venni, de még így is előfordul olyan, hogy valamire kategorikusan nemet mondok, és nem tudom megmagyarázni, miért. Ez hisztinek, válogatásnak tűnik, pedig nem az.

Ugyanígy nem bírom elviselni, ha valami idegen anyag a kezemhez ér és rajta marad például sütés közben, és teljesen ki tudok akadni, ha akár egyetlen homokszem is belemegy a cipőmbe nyáron.

A hangokat és szagokat is máshogy érzékelem, bár ezt sokan a vakságomnak tulajdonítják. Egy ideig szégyelltem, de most már felvállalom, hogy nehezen járok olyan színházi előadásra, ahol a darabban lövések vagy egyéb erős hanghatások fordulnak elő, mert rendesen össze tudok rándulni az ilyesmitől, függetlenül attól, hogy agyban pontosan tudom, hogy nincs veszély. Van olyan, hogy egy egyszerű koncertet is hangosnak hallok, építkezések mellett elhaladni pedig kimondottan nem szeretek. Az erős zajok olyan kényelmetlenséget okoznak nekem, amit nem tudok megmagyarázni, szavakba önteni. Nem félelem, nem fájdalom, amit érzek, mégis nagyon rossz.

A szagokkal hasonló a helyzet. Az egy dolog, hogy bizonyos szagok, illatok úgy vissza tudnak repíteni az időben, hogy akár újra is tudok élni egy-egy emléket, vagy hatásukra szó szerint fel tudok idézni párbeszédeket, viszont szét is tudom választani őket, hogy melyikben mi keveredik. Nagy parfümhasználó vagyok, sokak szerint gyakran túlzásba is viszem, de itt is megvannak azok az illattípusok, amiket simán elviselek magamon nagy adagban is és azok is, amiktől menekülök, ha máson érzem, magamról pedig akár napokig is tudom mosni, ha véletlenül a bőrömre kerülnek.

Nem könnyű velem, főleg egy ismerkedés kezdeti szakaszában, amíg megértetem valakivel, hogy ez nem hiszti,

ezek a dolgok tényleg kényelmetlenséget okoznak a számomra.

Az is mindig kérdéses nekem, mikor és meddig kell uralkodnom a kellemetlenségeken, és hol az a pont, ahol megkérhetek másokat, hogy alkalmazkodjanak ők is az efféle dolgaimhoz.

Érintés, te csodás?

Átmenet a külső és a belső furcsaságaim közt az érintésekhez való viszonyom. Alapvetően nagyon bújós, ölelgetős lány vagyok, de ha olyan érintést kapok, amit nem kértem, vagy amit nem engedtem meg, attól menekülök. Nem tudom elviselni, ha összeér a lábam, a karom egy idegenével, de néha még a saját családtagjaimtól is elhúzódom. Ha valaki idegen kérdés nélkül hozzám ér, attól ugyanúgy össze tudok rándulni, mint egy kellemetlen hangtól. Ezt sem teszi könnyebbé számomra az életet, hiszen mivel nem látok, sokkal több minden jár számomra érintéssel, mint a látók számára, de mióta tudom, hogy az, amit ilyenkor érzek, tulajdonképpen tőlem független és hiperszenzitívként teljesen rendben van, már nincs problémám azzal, hogy erről beszéljek, hogy kifejezzem, hol vannak a határaim.

Minden hiperszenzitív művészlélek?

Mondják, hogy a túlérzékeny emberek fogékonyak a művészetre. Ez az állítás esetemben megállja a helyét, bár nyilván nem a festészetre, rajzra vagyok a legérzékenyebb... De a zene és az irodalom mindig része volt az életemnek, és az is kell, hogy maradjon.

Számomra minden zenéhez kötődik egy történet, úgy tudok a legjobban dalokat, darabokat tanulni, ha társul hozzájuk valamilyen belső megélés. Ami a nyilvános fellépéseket illeti, lámpalázas vagyok, remeg kezem-lábam, ezzel együtt viszont néha kifejezetten jólesik másoknak játszani, hiszen ilyenkor úgy érzem, megoszthatom a külvilággal a zenében rejlő csodákat. Ha pedig olyan zenét játszom, amihez könnyen tudnak kapcsolódni az emberek, akkor megélek egy erős interakciót is, ami tovább fokozza azt a vágyat, hogy újra meg újra meg újra közönség elé vonszoljam magam.

Fellépés után viszont nagyon fontos, hogy legyen velem valaki, vagy legalább fel tudjak hívni valakit, hiszen ilyenkor nagyon megnyílok, nagyon beengedem az embereket a belső gondolataimba, érzéseimbe a zenén és sajnos az izgulásomon keresztül, és

akkor tudok biztonságosan visszajönni a valóságba és úgymond becsukódni, ha van velem valaki, aki megtart,

akivel beszélgethetek akár a koncertről, a megéléseimről, akár bármi másról, amíg lehiggadok. Ugyanez a felfokozott érzelmi állapot előléphet nálam gyakorlatilag bármilyen tevékenység után, aminek akár félelemmel, akár nagyon nagy várakozással látok neki.

A hiperszenzitív mindig empatikus?

Végül pedig álljon itt néhány személyes példa arról, amit a bulvárpszichológia leginkább hangsúlyoz a hiperszenzitivitás kapcsán. Ez az empátia, a kapcsolódás képessége, a bevonódásra való készség. Ezek alapvetően szerencsés képességek, de meg kell tanulni jól használni őket.

Az való igaz, hogy nagyon rá tudok hangolódni más, akár teljesen idegen, vagy általam nem különösebben kedvelt emberek problémáira is. Ezért történhetett meg olyan, hogy még középiskolás éveim alatt rengetegszer segítettem magánéleti problémák megoldásában, meghallgatásával egy olyan lánynak, akivel egyébként a hétköznapokban nagyon utáltuk egymást. Ilyenkor nehéz volt megmagyarázni, hogy nem vagyok kétszínű, csak simán nem tudok szomorúságot látni, mert a szívemre veszem azt, ezért inkább meghallgatom az illetőt és segítek neki, csak ne legyen szomorú. Ilyenkor

félre tudom tenni azt, hogy egyébként mit érzek, és ebben részemről semmi kétszínűség nincs.

Ugyanakkor az empatikus hozzáállásom hátránya, hogy annyira bele tudok mászni más helyzetébe, hogy néha kéretlenül is tanácsokat adok. Tisztában vagyok vele, hogy ha profi akarok lenni pszichológusként, ezen változtatnom kell. 

Nem mondom, hogy a hiperszenzitivitásnak nincsenek előnyei. Vannak, nem is kevés. Ennek köszönhetően számomra nagyon fontos az önismeret, a hitelesség, folyamatos önmunkában vagyok. Nagyon sok mindent tanultam ezáltal magamról, arról, miért fontos határokat húznom és hogy lehet ezt kedvesen, de határozottan megtenni, és arról is, mi az, amit uralni tudok és mi az, amit nem. Mivel nagyon meg tudok terhelődni, ahhoz, hogy rendesen együtt tudjak élni magammal és másokkal,

muszáj volt elsajátítanom különféle relaxációs technikákat, és megtalálnom, milyen módjai vannak a felfokozott állapotaim levezetésének.

Ezek közé tartozik az edzés, egy jó könyv olvasása, a tánc, a kutyázás, az írás és tulajdonképpen bármi, ami segít egy picit ellazulni, kikapcsolódni, amitől kapok egy kis könnyedséget, spontaneitást, játékosságot, vagy éppen olyan fajta elmélyültséget, ami nem borít meg. Ezekkel együtt pedig megtanultam, mi mindent tehetek azért, hogy kiegyensúlyozott legyek, leküzdöttem az olyan öndestruktív magatartásaimat, mint az érzelmi evés. Úgy gondolom, mind a zenében, mind a segítő munkámban hasznosítani tudom az ezzel járó képességeimet, de ennek a mikéntjével még jócskán van dolgom. És ezért nagyon hálás vagyok, hiszen ez is egy ok arra, hogy mindennap fejlesszem magam.

Az írásom által pedig talán egy picit jobban átláthatóvá tudtam tenni, hogy néznek ki egy hiperszenzitív lány hétköznapjai azon túl, amit a különböző, pársoros cikkekben olvasni.

Ajánljuk még:

AllergiaszezON: milyen lelki tényezők állhatnak a háttérben?

A különböző típusú allergiák egyre több embert érintenek. Van, aki szezonálisan küzd vele, mások, mint például az ételallergiások egész évben gyötrődnek, vagy éppen gyógyszerrel kezelik tüneteiket. Vajon pusztán biológiai reakciókról beszélhetünk az allergiáknál, vagy a lelki oldal is jelentős befolyással bír? Utánajártunk!