Döntsük le a mítoszokat! – 8 tévhit a vak emberekről

Szocio

Döntsük le a mítoszokat! – 8 tévhit a vak emberekről

Szeretek cikket írni, de nem szeretem, ha minden cikkemből kiderül, hogy látássérült vagyok. Nem véletlenül: nem akarok én lenni a sokadik vak bloggerlány. Egyszerűen csak ember akarok lenni. Megmutatni, hogy pont ugyanazok a problémák foglalkoztatnak, mint bárki mást, aki jól lát. Persze nem azt mondom, hogy ugyanolyan egyszerűen is oldom meg a mindennapjaimat, mint a látó társaink, de a vakokkal kapcsolatos mítoszokat, tévhiteket, felnagyított legendákat nem szeretem, mert nem érzem magaménak őket – és nem vagyok egyedül ezzel.

Először is fontosnak tartom leszögezni, annak ellenére, hogy a vakok többségének meglátásaira, megéléseire alapozom ezt a cikket, mi sem vagyunk egységes, a társadalom többi részétől elkülönült csoport. Ahány vak ember, annyi személyiség.

Második fontos leszögeznivaló: végig a vak ember kifejezést fogom használni a cikkben. Nem píszíségből, hanem azért, mert szeretném, ha mindenkinek világos lenne, hogy nem a vakságunk vagyunk, hanem emberek, akik nem látnak. 

S akkor következzen az a nyolc tévhit, amivel szinte naponta találkozom, és annyira, de annyira zavarnak már...

Sokan gondolják, vak emberek egymás közt tudnak a legjobban kapcsolódni. Ez így önmagában nem igaz. Vannak dolgok, amikről könnyebben beszélünk egymás közt, például különféle számítógépes ügyletek, vagy akár ilyen-olyan emberek, akikkel az utcán összetalálkozunk, esetleg a minket kísérő kutyák ügyei, amit nem ebben élő emberek nehezen értenek. Ebből viszont nem lehet levonni azt a következtetést, hogy mind egyformák vagyunk és csak egymással elegyedünk, ugyanis nem feltétlenül van bennünk annyi közös vonás, amennyire a körülöttünk lévő, éplátó emberek gondolják. Persze sokan ismerjük egymást, sokan nagyjából hasonlóan nőttünk fel, nagyjából ugyanazokon az eseményeken vettünk részt, és vannak közös problémáink, de ettől még fölösleges összehasonlítani minket.

Ide kapcsolódik az a szintén téves elképzelés is, hogy vak embernek csak másik vak ember lehet a párja. Nekem volt látó és vak párom is, és egyikkel se voltam kevésbé boldog, mint a másikkal. Mindegyiknek megvannak a maga szépségei és nehézségei, de ezek pont annyira okozhatnak problémát egy párkapcsolatban, mint bármi más. A barátaim közt is vannak látássérültek, de velük sem abból áll a kapcsolatunk, hogy kibeszéljük a vakspecifikus dolgainkat, egyszerűen azért alakult így, mert egyszerre voltunk ugyanazokon az eseményeken, és ezeket történetesen vak fiataloknak szervezték.

Szintén nem elfogadhatóak a pozitív előítéletek. Legtöbbször olyan filmekből, könyvekből, interneten terjedő történetekből származnak ezek, amiket olyan emberek írtak, akiknek nincs élő kapcsolata vak emberrel, vagy ha igen, az is felszínes. Erre a legjobb példa, hogy a vak embernek kifinomultabbak az érzékszervei, ezért sokkal több mindent vesz észre a világból. Ennek az elképzésnek az alapja, hogy onnantól, hogy nincs látás, megszokjuk, hogy azt használjuk, ami van, és mivel nekünk ezzel kell felfogni azt, amit a jól látó emberek a szemükkel is befogadnak, automatikusan jobban összpontosítunk például az illatokra – de ettől még nincsenek szuperképességeink, és az, hogy mit hogyan észlelünk a világból, pont annyira függ a személyiségünktől, mint a vakságunktól, ha nem jobban! Itt szokták azt is mondani, hogy amit Isten az egyik oldalon elvesz, azt a másikon visszaadja. Ez is egy olyan megállapítás, aminek megértem a létjogosultságát, de önmagában semmiféle bizonyíték nincs rá, és mivel sokan nem tudjuk, mi is az tulajdonképpen, amit Isten elvett, azt se feltétlenül látjuk, mi az, amit adott helyette. (Ez nyilván teljesen más azoknál az embereknél, akik nem születésüktől fogva látássérültek.)

Ilyen pozitív előítélet az is, hogy nem vagyunk előítéletesek. Dehogynem! Az előítéletesség egy emberi tulajdonság, ami kisebb-nagyobb mértékben mindannyiunkban benne van, és jobban befolyásolja a szociális háttér, mint a fogyatékosság. Az tény, hogy senkit nem fogunk elkerülni vagy cikizni az öltözete vagy a hajviselete miatt, de én már mondtam le randit azért, mert telefonon nem jött be a srác hangja, aztán kiderült, hogy egyébként egy tök jófej emberről van szó. De volt olyan is, akinek az írási stílusa zavart, úgy éreztem, mi soha az életben nem tudnánk meglenni egymás mellett, aztán mégis sikerült. Szóval pont ugyanolyan előítéletesek tudunk lenni, mint bárki más, csak nem feltétlenül ugyanabból indulunk ki.

Vannak olyan mítoszok is, amikre maguk a sorstársaink játszanak rá nagyon keményen, mert így hívják fel magukra a figyelmet, vagy mert valaki elhitette velük, hogy az adott tévhit igaz volna. Talán ezek a hiedelmek a legkárosabbak. Példának okáért: nem tudjuk megkülönböztetni a színeket tapintás alapján. Sokunknak fontos, hogy jól öltözzünk, és vagyunk néhányan, akiknek tényleg szét vannak rakva a ruhái színek szerint, viszont én például inkább anyagra tudom, hogy mi mihez passzol, vagy csak mert bevásárláskor a velem lévő látó ember elmondta, hogy adott ruhadarabot mivel fogom tudni majd úgy felvenni, hogy az jól nézzen ki. Van viszont olyan sorstárs, aki buzgón hangoztatja, hogy ő erre képes és ezt be is mutatja, amiről persze utólag kiderül, hogy ez egy jó nagy kamu.

Hasonlóan működnek azok a vak emberek is, akik letapizzák az emberek arcát, aztán elszórnak egy csomó közhelyet arról, hogy milyennek látják az adott embert, sőt, milyen lehet a személyisége az arca alapján! Ettől különösen ideges tudok lenni, mert sok látássérült ember, köztük én is, rettentő kínosan érzi magát, amikor egy látó ember puszta jószándékból emeli a kezét és már viszi is az arcához. Utálom, ha nem tartja más a határokat, éppen ezért én se akarok mások arcába mászni. Ráadásul

a világon semmit nem árul el nekem egy szinte idegen arc.

Ennek ellenére mégis sok vak ember késztetést érez rá, hogy ezt csinálja, aztán még minket, többieket néznek hülyének az ehhez szokott látók, amikor kifejtjük, hogy ez rettentő kínos. Szeretném azt hinni, hogy egy jól szocializált látássérült embernek egyszerűen nem szükséglete, hogy a másik intimszférájába nyúlkáljon, de mindig érnek meglepetések.

Bizonyos szakmákat is gyakran kötnek a vaksághoz. Sokan zenélünk. De nem azért, mert a látás hiányáért kárpótlásul kapunk egy jó adag zenei tehetséget, egyszerűen azért, mert sokunknak ez is egy lehetőség az időnk értelmes eltöltésére, ha már bizonyos szabadidős tevékenységek végzésétől többé-kevésbé elesünk gyerekként. Gyakran az is szempont azoknál a szülőknél, akik zeneiskolába küldik a vak gyereküket, hogy ha a vakság mellé társulnak kisebb részképességzavarokra jótékonyan hathat a hangszertanulás.

Elterjedt még, hogy sok vak emberből lesz gyógymasszőr, telefonközpontos, jogász meg pszichológus. Mondom ezt úgy, hogy magam is pszichológusnak tanulok, de amikor elhatároztam, hogy az leszek, még nem tudtam, hogy ennyi látássérült ember csinálja ezt. (Különben nem is olyan sok, ha azt nézzük, évente hányan jelentkeznek erre a szakra az ország különböző egyetemein és abból mennyi a látássérült. De ha van egy, akkor őt rögtön megjegyzik a tanárok, a sulitársak, mindenki, és jó esetben csak megemlítik a létezését, rossz esetben meg hasonlítgatják másokhoz.) 

Telefonos munkára is többször jelentkeztem már, de nem a vakság miatt, hanem azért, mert nem áll távol tőlem az ilyesmi, aztán a legtöbb helyre pont a vakságom miatt nem akartak felvenni. A gyógymasszőrködés pedig soha nem vonzott, már csak azért sem, mert akkor néhány éven belül búcsút mondhatnék a zongorának. Persze amikor ezt elmondom, mindig akad egy-két olyan ember, aki azzal jön, hogy ne válogassak, tanuljak ki mindent és örüljek, hogy nem az intézetben lakom és egyébként előbb-utóbb úgyis a híres-neves kefegyárban fogok kikötni a többi fogyi közt. Ez sincs kizárva. Vakon tényleg nehéz munkát találni. De ki mondta, hogy ez azt jelenti, meg kell elégednem valamivel, ami nem köt le, ha tanulhatok olyasmit is, ami igen?

Ajánljuk még:

 

Már követem az oldalt

X