Nálunk a tyúk volt előbb, nem a tojás, és tyúkszakértő lett a gyerek!

Otthon

Nálunk a tyúk volt előbb, nem a tojás, és tyúkszakértő lett a gyerek!

Friss tojás, hulladék-újrahasznosítás, szemléletformálás... csupán három ütős érv, amiért érdemes elgondolkodni az otthoni tyúktartás lehetőségéről.

Kerekedő szemek és csodálkozó tekintetek, olykor egy-egy hirtelen kicsusszant „Komolyaaan?”. Általában ilyen reakciót vált ki, ha elmondom, nálunk az első háziállat a tyúk volt, mikor a nagyvárosból kiszabadulva egy vargabetűvel falusiakká lettünk. Mivel tősgyökeres parasztcsaládból származom, nekem ez természetesnek tűnt.

A történet valahol tíz éve kezdődött, amikor ideköltözve ránk szakadt egy szép nagy porta minden gondja. Azért nem azt a szót használom, hogy szépsége, mert a „katasztrófa sújtotta övezet” jelző illett leginkább a kertre ekkortájt. Hetekig tartó munka eredményeként végül kirajzolódott, hogy az udvar egy része tökéletes tyúkudvarrá válhatna, ahol ezzel törvényszerűen megoldódna a gyomirtás gondja, nem mellékesen pedig a tojásellátás is biztosított lenne. A tyúkól már adott volt.

Az ötletet aztán gyorsan követte a tett. Mire a család létszáma bent a házban gyarapodásnak indult, addigra a kinti létszám is megemelkedett: megérkeztek az első kitojt tyúkocskák. Tízen. Elfértek egyetlen „műharmincas” ládában, kis csenevészek voltak. Egy nagyüzemi „tojásgyárból” jöttek, ahol az ottani mércével gazdaságosnak számító termeléshez már nem tudták hozni az átlagot. Ez minket egyáltalán nem zavart, sőt volt az egészben egyfajta küldetéstudat is, hogy megmentjük őket a levágástól és próbálunk nekik a ketrecek helyett normális életkörülményeket biztosítani.

Amikor betessékeltük őket új otthonukba, napokig csak épp ki-kitekintgettek az ajtón, kijönni nem mertek, az eléjük rakott búzát-kukoricát pedig csodálkozva nézegették. Hetek teltek el, mire szocializálódtak a vidéki élethez és vidáman kapirgálva tették a dolgukat. Kezdték rendbe tenni az udvar számukra lekerített részét, és beindult a termelés. Jó időben hat-nyolc tojás volt a napi átlag és a tavasszal érkezett csapat késő őszre már-már kezdett „normális” lábasnépre hasonlítani. A tojásból pedig már nemcsak nekünk, de a szomszédoknak is jutott.

A nagymamám mindig úgy tartotta, hogy ahol konyha van, ott a konyhai hulladék – és néhány marék takarmány – eltart néhány tyúkot. Ez volt az elgondolásunk második alappillére a gyomirtás mellett, amikor tyúktartásba kezdtünk, a harmadik pedig a házi tojás minősége. Aki ugyanis már megtapasztalta a különbséget méretben, színben és ízben a nagyüzemi és a háztáji tojás között, annak egyértelmű, hogy a szabadon tartott tyúkok tojása más minőségi kategóriába tartozik, mint a bolti. A tudat pedig, hogy mi magunk is tisztában vagyunk azzal, mit esznek és hogyan élnek ezek a jószágok, tovább fokozza ezt.

A tyúktartásnak köszönhetően nálunk új szintre lépett a konyhai szelektív hulladékgyűjtés is. Megjelent a „tyúkos vödör” (= kiürült nagy tejfölösvödör) és elindult a tojáshéj külön gyűjtése is a kiürült lisztestasakokban. Az egyre cseperedő gyerekeink automatikusan megtanulták, hogy minden zöldség, alma- és körtehéj helye ebben van. Emellett ide kerül minden, ami egyszer már megjárta a konyhapadlót, és a „már nem kérem” kategóriába tartozó maradékok is. Így a vödör napjában egyszer-kétszer megtelik. Olykor-olykor ugyan még felteszik a kérdést, ha bizonytalanok, hogy „Anya, ez mehet a tyúkos-vödörbe, ezt megeszik a kotik?”, de úgy tapasztalom, a baromfitartás terén már most kellő ismeretekkel bírnak. Természetessé vált a srácok számára az is, hogy a tyúkok ellátása rendszeres – legalább napi kétszeri – jelenlétet igényel. Kukorica, búza, konyhai hulladék, tiszta víz: ez a minimum. Aztán a tojást mindennap össze kell szedni, a szelíd tyúkocskákat meg kell simogatni. A tyúkház takarítása és szalmázása pedig ugyanígy része a folyamatnak. Ettől sem idegenkednek, mint ahogy nem ijednek meg, ha eső után sár van a tyúkudvarban, vagy épp nem makulátlanul tiszta a tojás a fészekben.

De visszakanyarodva a történet elejére: az első tíz tyúkocska megérkezése óta a tojó-társaság már többször lecserélődött. A szemlélet azonban változatlan maradt: elsősorban a tojáshaszon miatt tartjuk őket, nem pedig a húsukért, egészen addig, amíg a teremtő magához nem hívja őket.

Jelentem, a jelenlegi csapat nagyon törekvő. Ma éppen öt tojás várt, ami február végén nem rossz teljesítmény a kilenc normál méretű, és a két aprócska „kotikától”, ahogy a gyerekek hívják őket. Most ők is várják a tavaszt, a tyúkhúrt, a napsütést, ahogy már mi is, akik tudjuk, sok jó házi tojásból sok jó aranygaluska sül, hozzá vaníliasodóval…

Nyitókép: Zoe Schaeffer/Unsplash

Ajánljuk még: