Eltűnt tárgyak nyomában, avagy hol gyűlik össze az a sok hajcsat és műanyag doboz az otthonunkban?

Biztos vagyok benne, hogy van egy hely a lakásban, ami valahogy úgy nézhet ki, mint a mesékben a föld alatti barlang legvégében található kincses kupac. Az elképzelt történetekben ezt a helyet keresik a kalandorok és kalózok, s amikor a filmek végén végre rátalálnak, Dagobert bácsi módjára lubickolnak a sok-sok arany tallér és múlt századbeli királyi ékszer között. A szóban forgó, lakáson belüli kupac azonban nem drágakövekből és talizmánokból áll, hanem azokból az elveszett, kisebb-nagyobb tárgyakból, amelyek az elmúlt években olyan rejtélyes módon tűntek el a szemünk elől, hogy még maga a világhírű Hercule Poirot sem tudna a nyomukra bukkanni.

Együtt várják a világvégét

Valaha egy kávézóban dolgoztam Angliában, és a szomszédos helyiségben egy amolyan bizsukat és kiegészítőket árusító üzlet működött. Egyszer átjött az üzletvezető egy egész kosárnyi leselejtezett kinccsel a kezében, amiből kedvünkre válogathattunk a munkatársaimmal. Rögtön lecsaptam a hullámcsatokra. S bár nem számoltam meg, de biztos, hogy több száz különböző méretű csattal a táskámban távoztam a helyszínről (meg néhány színes hajgumival, karkötővel és miegymással). Ennek több mint tíz éve, de még mindig azokat a hajcsatokat használom. Nemrég azonban rádöbbentem, hogy vészesen fogy a készletem. A legnagyobbakból ugyan még majdnem mind megvan, a hétköznapi használatban lévő kisebb méretűek azonban lassan elfogynak.

Felmerült bennem a kérdés: vajon hová tűnhettek? Egy részükről tudom, hogy a kiestek a táskámból, kicsúsztak a hajamból vagy a nadrágzsebemben maradtak, és mosás közben nyelte el azokat a mosógép (bár ez utóbbira igyekszem fokozottan figyelni, hogy elkerüljem). De vajon mi történhetett a többivel?

Több száz hajcsat lapulhat a lakásban bárhol,

vagy éppen egy helyen összegyűlve, ahol már jól érzik magukat, biztonságban, s együtt várják a világvégét, vagy azt a pillanatot, amikor az ufók leigáznak bennünket, s majd messzemenő következtetéseket vonnak le az egy kupacba halmozódott, porcicákkal és pókhálókkal átszőtt hullámcsat-galacsinokból az életmódunkra és a szokásainkra vonatkozóan…

Na persze nemcsak a hullámcsatoknak van titkos életük. Nem lennék meglepve, ha együtt nevetnének rajtam az elveszett hajgumikkal kézenfogva. Számtalan színes hajbavalóm tűnt már el egyik pillanatról a másikra. A legtöbb ilyen misztikus eltűnés egy megszokott koreográfia mentén zajlik: este kiveszem a hajamból, lefekszem aludni, és soha többé nem látom az aktuálisan kedvenc hajgumimat.

A kokárdák univerzuma

Középiskolai tanárként évente legalább egy március 15-i rendezvényen részt vett édesanyám az elmúlt negyven évben, és minden viccet félretéve, az csaknem negyven darab kokárdát jelent: elmondása szerint ugyanis soha nem találja az előző évben gondosan a fiók mélyére elbújtatott nemzeti színű szalagot, és fogalma sincs, hogy azok hová tűnhettek. A fiókból olykor előkerül egy-egy darab, ami az ünnepség előtti napokra általában váratlanul ismét köddé válik.

Úgy, hogy még nekünk is szinte mindig új kokárdát kellett vennie vagy varrnia az iskolai megemlékezésekre, bár a mi esetünkben nagyobb esélye van annak, hogy hazafelé tartva a suliból elhagytuk valahol félúton az iskola és az otthonunk között.

A kokárdák alighanem a gombostűkkel és biztosítótűkkel együtt bandáznak valahol

a fiókok mögötti láthatatlan univerzumban, ahová rajtuk kívül legfeljebb csak a félig elhasznált ajándékkötöző szalagok, cellux-gurigák és radírok kaphatnak meghívást.

Műanyag dobozos társkereső

A szőrén-szálán eltűnő nagyobb tárgyak jellemzően megkerülnek. A lehető legváratlanabb pillanatban mutatják meg magukat az ágy alatt, két szekrény közé csúszva vagy a gardrób mélyén lapulva, szinte eggyé olvadva annak hátsó oldalával. Kivéve talán a zoknikat, amelyekből rendre eltűnik egy-egy darab.

Félpár zoknikat párosítunk össze hasonlóságuk alapján, „itthonra jó lesz”, miközben elképzelni sem tudjuk, hogy a ruhaszárító és a ruhásszekrény közötti három méteren belül mi történhetett szerencsétlen zokninkkal, mert meg vagyunk róla győződve, hogy mosás után még kiterítettük száradni. A biztonság kedvéért átnézzük a szennyestartót, a hálószobát, az egész lakást, majd egy nagyot sóhajtva bízunk benne, hogy majd meglesz, miközben a lelkünk mélyén pontosan tudjuk, hogy a jövő héten megint újakat kell venni, mert felemás zokniban mégsem mehetünk rokonlátogatóba.

A konyhai eltűnések legnagyobb rejtélye kétségtelenül a műanyagdobozok zárt világában történik. Elképzelni sem tudom, hogy milyen konfliktusok és hatalmi harcok alakulhatnak ki a dobozok és azok fedelei között az alatt a néhány nap vagy hét alatt, amíg a szekrényben összezárva várakoznak arra, hogy újból használatba vegyük azokat.

A széthúzások és klikkesedések pedig odáig vezetnek, hogy amikor egyszeriben szükség lenne két műanyag dobozra tetővel a maradék étel tárolására, valahogy egyik fedél sem passzol a kezünk ügyébe kerülő műanyag tárolókra. Uri Geller legyen a talpán, aki megtalálja a hiányzó darabokat – hiába próbálkozunk ugyanis akár hosszú perceken keresztül, átgondolva, szisztematikusan, úgysem találjuk meg azt a dobozt fedővel, amelyikre éppen szükségünk lenne. Örökre nyomuk vész.