Amikor a nő főz, és amikor a férfi: a párom nagyobb művész nálam a konyhában

Bármelyik barátnőmet is kérdeztem róla, szinte mind egyöntetűen azon a véleményen van, hogy a férfiak nemigen szeretnek főzni. Pontosabban szeretnek főzni, mondjuk nyáron, bográcsban, vagy grillezni a hétvégén, esetleg megfőzik a halászlét karácsonyra, de naponta (többször) már nem szívesen veszik kézbe a fakanalat, hogy hétfőtől vasárnapig valami finomat készítsenek a család számára. Ez a feladat többnyire a nőkre marad.

Minden párkapcsolat más, így nem lehet számonkérni ezt sem: ha így állapodott meg a két fél, akkor bizonyára a férfiak is elvégzik azt a feladatot a ház körül, amivel kiváltják a mindennapos konyhai teendőket. Egy ismerős házaspárnál a hagyományosan megszokottnál más szokás alakult ki. Mindketten dolgoznak reggeltől késő délutánig, vagy akár estig is, náluk a férfi főzi az esetek körülbelül 75 százalékában a vacsorát hétköznap és az ebédet a hétvégén. Szívesen csinálja, ráadásul tisztában van vele, hogy a felesége is rengeteget dolgozik, vezeti a háztartást, szerinte ez így korrekt, mindenki ott segít a családban, ahol tud.

A párom is szívesen főz, nemcsak ünnepnapokon. Nálunk nincs kőbe vésve, hogy a főzés (meg általában bármelyik házimunka) kinek a feladata. Lestoppoltam a mosást és többnyire a mosogatást is szívesen megcsinálom, de ha fáradt vagyok hozzá, a párom végzi helyettem. De nem a házimunka leosztásáról akarok most írni, hanem a férfiak és nők főzésében rejlő különbségekről. Ugyanis azok léteznek, legalább is a párom és közöttem mindenképp: nálunk a párom a nagyobb művész a konyhában.

Az előkészítés és a főzés folyamata

A főzés ott kezdődik, hogy kitaláljuk, mi legyen az ebéd vagy a vacsora. Ha nincs meg hozzá minden összetevő, módosítunk vagy beszerezzük – ebben semmi különleges nincs. Ezután jön az előkészület. Szeretem előre végiggondolni, mit kell készíteni, és hogyan. A fázisokat felosztom, beosztom, mikor mit csináljak, hogy minél időhatékonyabban dolgozzam. Minden összetevőt előkészítek, feldarabolok és kimérek, hogy amikor főzök, akkor csak öntögetni kelljen (ez talán nem a leggyorsabb módszer, de nagyban megkönnyíti számomra a főzést). Ha úgy alakul, a párom persze segít pucolni vagy szeletelni. Pontosan követem a receptet, bár olykor beleteszek egy kicsit többet ebből-abból, a saját szájízünk szerint. A sóval inkább csínján bánok, mert bár az utólag sózás nem ugyanolyan, mint amikor belefő a zöldségekbe az íze, mégis igyekszem visszafogni magam, nehogy elsózzam az ételt. Sajnos vagy sem, de ez jellemzi általában a fűszerezésemet is: benne van a levesben és a raguban is minden, aminek benne kell lennie, de a legutolsó mozzanat előtt mindig kikérem a párom véleményét, hogy szerinte elég ízletes lett-e.

S hogyan főz a párom? Hozzám képest nagy szenvedéllyel.

Végiggondolja a receptet, de különösebben nem készül elő. Amíg az egyik fázis folyamatban van, addig ő szeletel és darabol. Kéri vagy sem, jellemzően a keze alá dolgozom, előkészítem a szükséges fűszereket vagy megpucolom a krumplit. S amikor eljön a pillanat, a fűszerezés pillanata, na az az ő igazi területe. A recept által előírt ízek mellett megjelennek olyanok, amikről nekem fogalmam sincs, hogy egyáltalán mit keresnek a konyhaszekrényben. Egy csipet ebből, egy másik csipet abból, szór és kóstol, majd kijelenti, hogy még pár perc és kész. Az első falat után olykor elhangzik az „egy picit lehet, hogy csípős lett” vagy a „lehet, nem kellett volna annyi bazsalikom”, esetleg „a boriskafűtől kapta ezt az érdekes ízt”, majd szedünk még egyszer, és ízlelgetjük tovább.

Szeretek főzni, és finomakat is készítek, de a szabálykövetésem idővel unalmassá válhat. Szemben a párom művészetével, ami minden alkalommal valamilyen módon különlegessé teheti a tálalásra kész ételt. Szerintem ebben rejlik a leginkább a különbség, s ezért van az, hogy a nagyobb adag, például bográcsban készített levesek és raguk is „jobban fekszenek” a férfiaknak. Mert

abba nemcsak az alapanyag fő bele, hanem valami extra, a vágy, hogy valami igazán finomat és különlegeset együnk.

Nekem szerencsém van, mert nemcsak évente ötször élvezhetem ezt, hanem akár hetente többször is, akár még ha csak egy egyszerű főzelékről van szó, akkor is.

És a mosogatás?

Mint mondtam, szívesen elvállalom. De nem veszünk össze akkor sem, ha éppen nincs időm a koszos edényekre. Én szeretek már főzés közben elmosni mindent, amire nincs szükségem, ő ebben sem olyan előrelátó. Ő ezt sem úgy csinálja, gyorsan és egyszerűen, a mosogatásban is van valami plusz, valami, ami szerintem a nőkben nincs meg. (Nálam például sosem folyik a hab a konyhapult másik felén is, de na...)

Még ha ott is motoszkál a fejemben, hogy én talán gyorsabban csinálnám, máshogy, más technikával, sosem bírálom felül, nem kritizálom, nem szólok bele. Inkább csak örülök és megköszönöm neki az időt és az energiát – ahogyan ő is mindig megköszöni, hogy ételt készítettem magunknak.

Mielőtt bárkiben rossz érzések gyűlnének, nem, nem szeretném visszavetni a feminizmus vívmányait, és nem is hiszem, hogy a fentebb leírtak különösebben női vagy férfitulajdonságok lennének. Egyszerűen karakterekről van szó: a maszatolós, de bátran főzős, meg a tisztán, de kicsit unalmasan főző típusokról.

A szerkesztőségben beszélgetve hamar kiderült, hogy van, ahol a nemi felállás éppen fordított: a kolléganő a rutinosabb a konyhában, mint a férje, ezért ő bármit bármivel összekutyul, míg a párja szuper recepteket készít, de szóról szóra követi az utasításokat, és grammra méri az alapanyagokat is, nemcsak úgy szemre, ész nélkül.

Végül bármi legyen is a leosztás, arra jutottunk, addig jó, míg van, aki leveszi a vállunkról a terheket, ha egyszer nincs kedvünk, erőnk, fantáziánk főzni. Vagy éppen társul hozzánk, hogy együtt készítsünk valamit. Bár mint kiderült, ez egy másik neuralgikus pont: van, aki együtt szeret főzni, és van, aki a falnak szalad tőle... 

Már csak ilyen ez a főzős buli: mindenkinek máshol ad örömet, és bosszúságot is...