A citromfa – egy keserédes történet a savanyú valóságról

Otthon

A citromfa – egy keserédes történet a savanyú valóságról

Ha ma Franci néni azt üzenné anyámnak, hozzuk el a citromfát, én mennék érte. Igaz, megmozdítani sem bírnám a zöldre mázolt fadézsát, de addig erőlködnék, amíg szusszal bírom. De már hiába.

A kapu zárva volt. Ferkó bácsi ott bóbiskolt a lugas alatt a vasárnapi ebéd után. Feje félrebicsaklott, de álmában is ugyanúgy szorította a botot meggémberedett öklében. Franci néni nem volt sehol. Csak a citromfa, az öreg hölgy ácsorgott a télikertnek becézett üvegfalú kalitka előtt, méltóságteljesen, az udvar közepén.

Felmásztam a kerítés téglájára és a rozsdás rácsba kapaszkodva bekiabáltam az öregnek. Felriadt. Fulladt beszéd közben, de mégiscsak kipréselte magából: Franci néni a kert végében szedi a parét, neki kiabáljak, ő nem bír elbotorkálni a kapuig.

Kiabáltam, teli torokból. Percek teltek, mire az öregasszony odavánszorgott a kapuhoz. Ő is nehezen mozgott már.

Franci néni kicsi, madárcsontú asszony volt. Tóni, az első férje bakterként dolgozott, ő hozott neki egy citromot Pestről, még ’52-ben. Nem árulta el, honnan szerezte, mint ahogyan sok más dologról sem beszélt neki.

De hangosan felnevetett, amikor meglátta, hogy a szőke Franci földbe dugdossa a citrom magjait.  

Kettő kikelt közülük. A kocsmárosné, akihez sűrűn járt Franci néni borért, kioktatta, hogy „be köll vinni télire”, de nem hitt neki egészen. Az egyiket kint hagyta a kút mellett. Az el is pusztult annak rendje és módja szerint, mint ahogy a következő év tavaszán a Tóni is, a sok bortól és a gutaütéstől. Jolán, a kocsmárosné azt is meghagyta Francikának, hogy a citromfát „be köll ótani”, különben nem terem. Meg is ígérte, hogy szerez valahonnét egy termő ágat, de erre már neki sem jutott ideje, mert a jóisten őt is magához szólította. A sors savanyú fintora.

A kisírt szemű Franci néni ezután is el-eljárt a kocsmába. Ferkó bácsinak igencsak megtetszett a törékeny asszony, így aztán – rejtélyes módon – a Hofzuckerbäckertől került egy citromfaág az oltáshoz. Persze lehet, hogy ennek fele sem igaz, de az öreg két bottal járva is a bécsi K.u.K cukrászt emlegette, ha valamiért szidta a citromfát és a gazdáját.

Mert szidta. Annak ellenére, hogy több, mint négy évtizeden át együtt húzták aztán az igát, egy fedél és egy név alatt, mindig talált valami kivetnivalót Franci néniben. Az öregasszony meg tűrte, és dolgozott. Vitte a kocsmát, kapálta a kukoricát, kötözte a szőlőt. Szemzőbicskájával sok barackfának adott nemesi életet a parasztság helyett a szőlőpászták árnyékában. De a citromfáját nemcsak az oltás tette úrivá, hanem a színes szalagok is, amiket ráaggatott.

Az öregasszony a nyolcvanon túl járt, mikor gyerekként sűrűn hozzájuk jártam, a citromfa a negyvenen. Franci néni évről évre kisebb lett, a fa pedig csak egyre nagyobb. Tóth Sándorral, a kádárral csináltattak neki utóbb egy szögletes fadézsát, ami nagyobb volt, mint a legkisebb boroshordó a pincében. Ferkó bácsi szívesebben vett volna hordót, de addigra már kénytelen kelletlen eladták a szőlőt, nem volt mit elsutulni. 

A zöldre mázolt dézsában a citromfa élt és virult.

Május közepétől az első fagyokig megállás nélkül virágzott, mintha tudomást sem venne a koráról és Ferkó bácsi átkairól.

Ősszel és tavasszal az öreg különösképp haragudott rá, pedig mindenki tudta, hogy nem rá mérges, hanem a maga tehetetlenségére, amiért embert kellett hívni az öreg hölgy megmozdításához.

Ősszel az öregek a lugasból beköltöztek a nyári konyhába, majd az első hóval tovább vitték kis cókmókjukat a nagyházba, közel a citromfához. Melegség öntötte el a konyhát, ahol naphosszat üldögéltek, de egy csepp sem jutott belőle az üvegrámák mellett összehúzódzkodva várakozó fának. Csak reggel kapott vajmi szellő-szerű meleg fuvallatot a szoba áporodott, savanyú levegőjéből, amikor az öregasszony kivitte a hamut. Nem bánta. Franci néni ilyenkor megállt mellette, beszélt hozzá. Megérezte. Csak virágzott és hozta egymás után a szebbnél szebb citromokat, amiket az öregasszony sorra elajándékozott. Maguknak ritkán hagyott, teába. De mivel mindketten inkább a forralt bort ittak borssal és cukorral, nem sok kellett belőle.

Nekem sok jutott. Gyerekként csodaszám görgettem ujjaim között az illatos gyümölcsöt és vittem anyámnak, hogy reszelje a héját a mágnás pitébe. Éveken át.

Aztán egyszer csak hiába álltam a kapuban egy vasárnap délután. Hiába kiabáltam, senki nem felelt. Napokkal később tudtuk meg, hogy Franci néni leesett a pince lépcsőjén, elvitte a mentő. Az öreget meg a fia. Nem jött vissza többé egyik sem. Az öreg hölgy tudomást sem akart venni a történtekről, csak virágzott tovább. A kapu zárva maradt, aztán leesett az első hó és jött a hír, Ferkó bácsi is meghalt.

Az örökösök évekig pereskedtek a ház fölött, de a citromfa senkinek sem kellett.

Dühös voltam anyámra, amiért nem hoztuk el, amikor Franci néni évekkel ezelőtt felkínálta. Az enyészeté lett, úgy, mint végül a ház is. De ma is látom magam előtt a lila és piros szalagokkal és Franci nénivel együtt.

Ajánljuk még:

Nagyapám és a dinnye: mézédes múlt mifelénk
Először a Zwinger árnyékában, egy szupermarket alagsorában szembesültem azzal, hogy a magyar görögdinnye 1/1 helyett kisebb hányadban is megvásárolható. Akár a párizsi… felszeletelve, újrahasznosított tálcára csomagolva, hűtve. Azóta sem fér a fejembe… nekem EGY dinnye az legalább EGY focilabda nagyságú, hanem inkább KETTŐ… Elmesélem, miért.