„A bűntudatot az előszobában tartom” – halld meg, mit mond rólad az otthonod

Belépek a lakásba, és a bűntudat fogad. Nem ködös, lila formában, hanem igencsak kézzelfoghatóan: három papírszatyor áll az előszobámban, dugig tömve, jobb napokra várva. A bevallhatónál hosszabb ideje készítettem őket ide, hogy elvigyem valakinek, aki hasznát is venné a benne lévőknek.

Kikerülöm őket, végigmegyek egy folyosón és megérkezem az elvárásokhoz. Azokat a fogason illetve a fogas alatt tartom, kabátok és cipők formájában. Túl sok van belőlük, szanálni kéne, meg is ígértem magamnak, hogy még a hétvégén megcsinálom.

A nappaliban aztán a halogatás – egy hónapok óta törött asztaltakaró üveg –, és az elhanyagolt feladatok kupaca – egy többnyire dagadó oldalú szennyeskosár – mellett feltárulnak az önszeretet, a gondoskodás és a múltam emlékeztetői is. Legalább ennyi jusson, ha már otthon vagyok. A töltekezés, a pihenés, a megnyugvás helyén.

Így beszél hozzád a lakás: a silent to-do list fogalma

A tárgyakkal kapcsolatos tudatosságom fejlődésében mérföldkő volt, mikor megismertem a „silent to-do list”, vagyis a „néma feladatlista” fogalmát. A kifejezést Fumio Sasaki írta le, aki azt állította, a környezetünkben minden dolog mond számunkra valamit; a mosatlan azt, hogy mossuk el, a széken nyugvó ruhakupac azt, hogy pakoljuk el, a kergetőző poricicák azt, hogy ideje porszívózni. Minden szól hozzánk, és ha figyelünk, ha nem, érzékeljük ezeket az utasításokat. Így válik egy rendezetlen, lomos otthon „zajossá”. Ilyen helyre hazaérkezve frusztráló, hogy tenni kellene, csinálni kellene ezt és azt – ezért olyan nyugisak a hotelszobák, ott nincs egy tárgy sem, ami valamilyen elvégzendő feladatot adna.

Persze nem lenne túl otthonos hotelszobákban élni. Egy otthon lételeme, hogy ne legyen steril, nehéz, de leginkább szomorú elképzelni, hogy valaki egy hotelszobában legyen otthon. Mert jó esetben a tárgyak, amikkel körülvesznek bennünket szólnak hozzánk, és szép dolgokat mondanak. Azt, hogy milyen jó volt az esküvőnk. Azt, hogy szeret az anyukánk. Azt, hogy milyen gazdagok vagyunk, hogy a nagymamától megörökölhettünk egy százéves, csorba bögrét is az ezüstkanál mellé.

Ezért is nem vagyok elvadult minimalista: (még) nem dobtam ki minden konyhai robotgépet, nem cseréltem a könyveimet egy ebook-olvasóra és nem is visszhangzik a lakás a bútorok hiányától. De egyre tudatosabb a tárgyakhoz, az otthonomhoz való viszonyom,

egyre többet törődök velük – azért, hogy egyre kevesebbet kelljen foglalkoznom velük.

És igenis igyekszem eltüntetni azokat az elemeket, amikkel feleslegesen pakolok magamra terhet.

Még az út elején járok: ott az a három zsák, és a kabátok, a cipők, a törött üveg meg a szennyes is csak rám vár. Meg az érzelmi batyuk, amiket ezzel együtt kitehetek a lakásból, legalábbis ebben a formában.

De higgyétek el, már most sokkal jobb. Már hallom, mit akar ez a sok minden, és tudom értelmezni, nemcsak a zajt érzékelem.

Szóval szerintem, ha otthon vagy, nyisd ki a füled, nyisd ki a szíved.

Halld meg, mit mond rólad az otthonod.