Szégyellnivalóm van, ha vannak tetoválásaim?

Tetoválásokkal először az amerikai filmekben találkoztam, de nem tulajdonítottam nekik nagyobb jelentőséget. A történelemkönyvben is visszaköszönt rám pár minta, ugyanis mint megtudtam, már Krisztus előtt 2000-ben sem volt ritka a bőr maradandó festése. Igaz, a történészek csupán női testek maradványain találtak tetoválásokat, és a kutatók szerint a prostituáltakat jelölték meg általuk. Ugyanakkor olyan elmélet is van, mely szerint a terhesség során volt fontos szerepe a mintáknak.

Krisztus után a nyolcadik században a keresztények örömmel varratták magukra zarándoklataik emlékeit, ám ezt a regnáló pápa betiltotta, így egy ideig csak a törzsek tagjai tetoválták  magukat.

A kalózok körében például korántsem volt olyan elterjedt a test festése, mint a filmek alapján gondolnánk. Aki mintát jegyzett a bőrére, általában megszurkálta azt, és puskaport vagy a gumifa őrölt törzsét kente a sebbe. Ez nem volt túl biztonságos megoldás, ugyanis feljegyzések szerint egy teljesen kitetovált ember csupán két évig élvezhette a minták látványát, majd bőrbetegség következtében elhunyt. 

Ismeretes, hogy a múltban a tetoválásoknak hosszú ideig nem dekorációs szerepük volt – foglyokat jelöltek meg velük, akik így elveszítették személyiségüket, számok voltak csupán. A tetoválásokat máig sokan a bűnözéssel kötik össze. Henry Mayhew, társadalomkutató 1862-ben így írt a londoni rabokról: „A legtöbb rosszhírű személyre magánjellegű jelek vannak tetoválva – sellők, meztelen férfiak és nők, és a legkülönösebb dolgok, amiket valaha is láttál. Úgy vannak megjelölve, mint a vademberek, míg a szabályos tolvajok közül sokaknak öt pont van a hüvelyk- és a mutatóujjuk között, jelezve, hogy a Negyven Rablóhoz tartoznak, ahogy ők nevezik.”

Miért vált ki rossz érzést sokakból a tetoválás?

A történelmi hagyományokon túl sok oka is lehet tehát annak, hogy a tetoválások rossz érzéseket válthatnak ki valakiből. Mint oly’ sokszor, ha az emberek véleményét ismernénk meg, ez alkalommal is segítségünkre van a Reddit: felhasználók százai fejtették ki, miért is utálják olyan nagyon a testfestést. 

• Van olyan hozzászóló, aki a természetességet helyezi előtérbe. Bár nem tagadja, hogy vannak szép tetoválások, meglátása szerint tízből hétnek nincs mély üzenete, a viselőjének csupán a minta tetszik, akkor meg jobb meghagyni a bőrt olyannak, amilyen.
• Egy másik vélemény szerint tetoválással élni olyan, mintha életünk végéig ugyanazt a ruhát viselnénk.
• Egy kommentelő úgy gondolja, hogy a tetoválás elítélése talán generációs kérdés, hiszen a mai középkorúaknak és a fiatalabbaknak kevésbé szúr szemet egy-egy minta a bőrön, mint az idősebbeknek. Szavaiból úgy látszik, mintha a korunk, az általunk ismert szokásrendszer döntene arról, zavar-e minket a tetoválás.
• Olyan is akad, aki nem tud elképzelni egy mintát vagy üzenetet sem, ami annyira fontos lenne számára, hogy a testén is viselni akarja. De elfogadja: mindenki azt csinál a maga bőrével, amit akar.
• Egy hozzászólásban azt olvashatjuk, hogy az illető soha nem akart tetoválást, és nem gondolta, hogy vonzaná az ilyesmi, de komolyan foglalkoztatja, hogy a méhész édesapja emlékére egy méhet tetováltat magára. Az okát nem érti, csak szeretné.

Én pontosan tudtam az első tetoválásom okát. Bár sok redditezőhöz hasonlóan magam sem tudtam elképzelni, hogy valaha kivarratom magam, egy krízisben mégis ez tűnt a jó döntésnek. Azelőtt nem éreztem, hogy igényem lenne rá, ráadásul a fájdalomtól is féltem.

Aztán amikor

az anyukámról kiderült, hogy halálos beteg, csupán hónapjai vannak hátra, eléggé megzuhantam, és olyan dolgokba kapaszkodtam, amiknek nem feltétlenül volt értelme.

Például egy városi futáson felkészülés nélkül lefutottam a tíz kilométeres távot úgy, hogy annak idején mindig én voltam az utolsó, aki végzett tesi órán a Cooper-teszttel. Úgy gondoltam, hogy ha adok az Univerzumnak, Istennek, akárkinek valamit, ami erőmön felül áll, cserébe kapok is. Lefutottam a távot, és nem történt semmi – azon kívül, hogy három napig nem tudtam lábra állni. Újabb alkut ajánlottam: ha anyukám kijön ebből és jobban lesz, magamra tetováltatok egy bizonyos szöveget. Nem tudtam, miért pont ezt találtam ki, talán bizonyosságot akartam szerezni arról, hogy van értelme reménykedni és hinni a csodákban. Szinte hihetetlen módon a kérésem teljesült, anyukám jobban lett. Meg kellett tartanom az ígéretemet – tetováltattam. Ennek már négy éve.

Aztán az elsőt más tetoválás is követte, mert igenis rá lehet kapni a „varratásra”. Rájön az ember, hogy nem olyan ördögtől való, mint amilyennek mondják, és hogy nem is olyan fájdalmas. Ráadásul maga a tetoválás okozta fájdalom adrenalint és endorfint termel, ami jó érzésekkel tölt el: már-már elpusztíthatatlannak érzem ilyenkor magam, és határozottan állítom, hogy az élethez is élményt, többletet ad egy-egy újabb minta. Jó ránézni, és tudni, hogy ezért én felelek, magam akartam, magam csináltam, és okkal van rajtam. Akkor is, ha más ezt nem érti. Nem is kell, hogy értse, nekem mit jelent – magamért van, nem érte. 

Ezek az én érzéseim és történeteim, és nem vagyok attól gyengébb, hogy magamon is szeretem viszontlátni őket. 

Igyekszem nem átesni a ló túloldalára, mert bennem is él egy kép arról, hogy meddig esztétikus a tetoválások viselése, de egyáltalán nem bánom, hogy immáron öt is van rajtam. Legfőképp a családomra emlékeztetnek, és arra, hogy hinni kell a csodákban, mert léteznek.

Persze lehet, hogy pár évtized múlva megállapítom, hogy talán nem kellett volna magamra vésetni ezeket, de bízom benne, hogy ténylegesen örökérvényűek azok a dolgok, amiket magamon akartam tudni, s éppen ezért nem kell soha szégyellem őket.