Munkavállalás külföldön: megéri? És ha igen, miért nem?

Egyetem után úgy éreztem, jobban vágyom a kalandra, mint a karrierépítésre, így – szó szerint – gondolkodás nélkül kiutaztam az Egyesült Királyságba. Eredetileg három hónapig terveztem maradni, gondolva, hogy hamar összeszedek egy halom pénzt, körbeutazom a világot, de minimum Európát, majd hazajövök és itthon folytatom pontosan ott, ahol abbahagytam. Persze nem így lett. Mondanom sem kell, hogy ott sincs kolbászból a kerítés, nem könnyű egy halom pénzt összeszedni rövid idő alatt, amiből körbeutazhatnám a világot, de minimum Európát.

Nekem a három hónapból három és fél év lett. Megtanultam rendesen angolul, aránylag hamar beilleszkedtem, élveztem, hogy sikerül szépen lassan fejlődnöm. Idővel el kellett fogadnom, hogy beszippantott a „jó élet”. 

Mégis hazaköltöztem. 

 

Sosem voltam gazdag, nem származom tehetős családból. A szüleim mindent megtettek azért, hogy semmiben ne szenvedjek hiányt, de kicsi korom óta többre vágytam az átlagos, szürke, szépen megélt hétköznapoknál: utazni akartam. Tudtam, hogy ehhez pénz kell, és azt is, hogy itthon nehezebb megszerezni azt az összeget, amire szükségem lesz.

Ugyanakkor a történethez hozzátartozik, hogy erdélyi vagyok, és sosem gondoltam jó szívvel azokra, akik itt hagyták az otthonukat egy jobb élet reményében. Megfutamodásnak tartottam a döntésüket, és haragudtam rájuk, úgy gondoltam, ha elmennek, az azt jelenti, nem tesznek érte, hogy itthon kicsit jobb legyen általuk. Ma már másképp látom ezt. 

A véleményem változásához az kellett, hogy némi tapasztalatot és valós ismeretet szerezzek. Hogy meglássam az addig ismeretlen oldalát is a kivándorlás-történetnek, és rájöjjek, mi vonzó a külföldi munkavállalásban: az, hogy bárkinek van esélye. Anglia megtanította, mindegy, hogy bírom a nyelvet, vagy sem, hogy tapasztalatom van vagy nincs, hogy tanultam a szakmát vagy sem, az esélyt megkapom arra, hogy dolgozzak, bizonyítsak és fejlődjek. Románia után ez merőben új tapasztalat volt, és tudtam, élni akarok az eséllyel, amit hozzám vágtak.

Kiutazásom utáni második nap már egy étteremben dolgoztam felszolgálóként. Hamar beletanultam, szerettem, amit csinálok. Később bekerültem egy oxfordi kollégium menzájára, majd sikerült magasabb, vezető pozícióba jutnom. Ekkor már a húgom és a párom is velem élt, szóval nem voltam egyedül, volt elég pénzem ahhoz, hogy fenntartsam magam. Normálisan éltem, nem kellett folyton arra gondolnom, mi lesz a hónap végén, és tudtam egy keveset félretenni. Az utazás életem részévé vált, annyit mehettem, amennyit csak a szabadnapjaim engedtek, évente 5-6 országban jártam – erre vágytam mindig. Nem éltem meg a poklot Oxfordban, nem végeztem nehéz fizikai munkát, mint sokan, akik innen mennek ki, nem vertek át. Úgy éreztem, Anglia jó hozzám, úgy éreztem, boldog vagyok. 

Fotó: Szabó Cecília

Évente egyszer látogattam haza, nagyon rövid időre, hogy minél több szabadnapom maradjon világot látni. Legtöbbször rohanás volt az a pár nap, amiben fix program volt a fogorvos – hiszen az ottani árakat azért mégse szeretném kifizetni –, valamint olyan hivatalos papírok elintézése, mint a személyi, jogosítvány, ilyen-olyan felhatalmazás. Minden alkalommal akadt valami. És persze akkor lehetett végre találkozni a barátokkal, bepótolni egyévnyi lemaradást. A szülők pedig szabadságot vettek ki és legszívesebben minden percüket velem töltötték volna. Vágyott, és nehéz is volt az a néhány nap.

Mikor hazajöttem, mindig azt éreztem, Kolozsvár egy kicsit más lett. Bár egyre kevésbé éreztem otthon magam, a város mind modernebb volt, a központi park kicsit jobban húzott magához, az a néhány barátom, akivel a kapcsolatunk kibírta a távolságot, még jobban örült nekem, anyukám és apukám pedig sokkal nehezebb szívvel kísértek ki a reptérre, miután eltelt az a néhány túlzsúfolt nap, mint mikor elsőre felszálltam. Sosem volt könnyű visszamenni Angliába.

A harmadik évben rájöttem, ha ez így megy tovább, bizony nem fogom onnan folytatni az erdélyi életet, ahol abbahagytam. Rájöttem, hogy ha folyton újra vágyom, új országok csodaszép tájait fedezem fel, lemaradok rengeteg fontos pillanatról.

Rájöttem, hogy nem akarom a szüleimet képen látni megöregedni,

nem akarom, hogy folyton azt várják, mikor leszek újra a közelbe és akkor is mérlegelni kelljen, mennyi időm lesz rájuk. Rájöttem, nem akarok lemaradni a barátaim legfontosabb pillanatairól, a közös társasjáték-estekről, és hosszú, éjszakába nyúló beszélgetésekről. 

Idő kellett ahhoz, hogy tudatosítsam magamban, hogy a pénzen vett élmények csak egy ideig boldogítanak.

Fotó: Szabó Cecília

Másfél éve hazaköltöztem. Nem volt könnyű. Nagyjából hatszázszor megfordult a fejemben az, hogy rossz döntés volt. Kolozsváron élve már nem éreztem otthon magam, vissza akartam menni Oxfordba. Mindentől ingerült voltam, nem találtam a helyem. Úgy tűnt, már minden barátom megtalálta az útját, én még keresem, hiszen azalatt a majdnem négy év alatt rengeteg dolog változott, én meg élményeket hajkurásztam és nem karriert, kapcsolatokat, egzisztenciát építettem.

Mégse megyek vissza Oxfordba. Bár sosem fogom megbánni a döntésem, hogy Angliában töltöttem három és fél évet, már tudom, az az idő menekvés volt. Menekülés a fontos döntésektől, a pénzhiánytól, az országa politikai helyzetétől, az emberek felfogásától, a lehetőségek hiányától. Menekültem, kerestem valami újat, valami jobbat.

Már nem akarok menekülni, haza tudtam jönni, és talán megtaláltam, amit kerestem.

És azt is elfogadtam, hogy van, aki kint találja meg, amit keres. A húgom azóta is kint él, és én örülök, hogy neki ott jó.

A magam részéről pedig csak remélni tudom, hogy a külföldön szerzett tapasztalataimmal együtt idővel sikerül úgy alakítani az életem, hogy itthon kicsit jobb legyen általam!

Nyitókép: Szabó Cecília