Az igazi Ramadán
Ramadán az a hónap, amikor a potenciális első estén minden muszlim lélegzet-visszafojtva várja a Facebook-posztot arról, hogy meglátta-e már valaki a hónap kezdetét jelző újhold sarlóját. (És megkönnyebbülten sóhajt, ha még van egy böjtmentes napja, amiben felkészülhet.) Amikor a legelső napon ötpercenként sandítunk az órára, messiásként várva a naplementét és vele a feloldozást nyújtó fejfájás-csillapító tablettát. Az utolsó napokon meg azért követjük percről percre az idő múlását, mert bűntudatunk van, hogy a betervezett dolgok felét sem sikerült a mindennapok feszített tempójában megvalósítanunk. Ez az az időszak, amikor a muszlim kollégákat rendre a monitorba temetkezve találhatod ebédszünet idején, akik szabadkozva hárítanak el ilyenkor minden felajánlott kávét, teát, és szülinapi tortát, exkuzálják magukat a csapatépítő paintballról, néhányuk pedig már naplemente előtt tíz perccel gondosan bekészíti szájába a dohányt, hogy sajátos tradícióval, datolya és víz helyett függőségük tárgyával törjék meg böjtjüket. Ám Ramadán az a hónap is, amelyet – bármennyire sok kihívással is telik –, távozásakor mindenki szomorúan megkönnyez.
Bár Indonéziában, Törökországban vagy bárhol a Közel-Keleten járva úgy tűnhet, mintha Ramadán valamilyen harmincnapos fesztivál lenne, ahol a muszlim nők minimum a fél napjukat a konyhában töltik azért, hogy napnyugtára ötféle ételt prezentálhassanak az asztalra a családnak, akik a lakoma után majd az öveket kicsatolva huppannak le a kanapéra sorozatokat bámulni. A kulturális maszlag ellenére, amit helyenként ráborítanak az iszlám vallás ezen pillérjére, a Ramadán nem egy fesztivál. Sokkal inkább lehetőség egy belső spirituális utazásra, hasonlóan egyébként bármilyen másik vallás és filozófia böjti időszakához.
A böjti időszakok lényege
Áttért muszlimként idén lesz a 14. alkalom, hogy én is ramadáni böjtöt tartok. Hasonlóan a zsidó jom kipur-i és tisá beáv nagyböjtökhöz, napkeltétől napnyugtáig böjtöl ilyenkor minden felnőtt, egészséges muszlim, egy teljes hónapon át. Ebben az időintervallumban tartózkodnunk kell ételtől, italtól, szexuális élettől és minden lehetséges „bűntől”, mint pl. a pletykálkodás vagy a káromkodás, miközben jócselekedeteik számláját is igyekszünk gyarapítani adakozással és kedvességgel. (Aztán persze nem tart senki puskát a fejünkhöz; mindenki saját lelkiismerete alapján cselekszik.)
Az a Ramadán, amit én magyar muszlimként itthon megismertem, a lelki jólét megerősítéséről szól melynek alappillére egy hívő életében az az intuitív kapcsolat Istennel (az univerzummal, a felsőbb erővel, hívd, ahogy akarod), amit általában minden ember legbelül ösztönösen érezhet a csendben. A böjt kihívásai ennek a csendnek a megteremtéséhez szolgáltatnak lehetőséget, amiben az Istennel való kötelék megújul és általa lelkünk is, mely ráhangolódott tudattalanunk belső hangjára. Mint amikor lemondasz egy időre a cukorról és az ízfokozókról, hogy megérezd az ételek valódi ízét, a ramadáni böjt lényege is valami ilyesmi: a test vágyait fékezzük, hogy a lélek megtisztuljon, és újult erővel folytathassa útját.
Ünnepelni éppen ezért csak a hónap végén szokás – amikor van mit.
Első ramadánom
„Echte” magyar, fehér bőrű, világos szemű, esküvőkor/temetéskor katolikus családba születtem. 17 évesen a fiatal felnőttek öntudatra ébredésének és az élet értelméről való kritikus gondolkodás periódusában – vonzó, barna bőrű habibik érzelmi manipulánsaitól mentesen –, úgy döntöttem, hogy eddigi freestyle Istenhitemet az iszlám tanításainak medrében szeretném tovább terelgetni, a rám jellemző öntörvényű és zabolázatlan stílusban.
17 éves voltam, és el sem tudtam képzelni, milyen érzés lesz estig étlen-szomjan létezni. Az első napomon biztosra mentem:
négy sajtos szendvicset toltam le a torkomon (szó szerint), aminek az lett az eredménye, hogy aznap a naplemente fogalmam sincs, mikor jött és ment, mert én éppen a vécén hánytam.
A tuti receptet azóta sikerült magamévá tennem: ha iftárkor (azaz böjti vacsorakor) rostokban és tápanyagokban dús ételeket eszem, mellőzöm a cukrot és olajos ételeket, és mellette nagyon ügyelek arra, hogy abban a pár órában bevigyem a megfelelő mennyiségű folyadékot levessel és vízzel, napfelkelte előtt pedig maximum valami könnyűt bedobok, akkor nagy baj nem lehet. Ezt persze a napi aktivitás is nagyban befolyásolja, szóval a tavaszi nagytakarításnak idén biztosan nem áprilisban fogok nekiállni.
A mumus kétségkívül a folyadékmegvonás. Egy léböjtkúrával ellentétben a ramadáni böjt ezen része sanszosan nem az egészségről szól. De az életet sem mindig a számunkra ideális állapotában éljük. Az elmúlt néhány év azt gondolom, megtanította számunkra, hogy 21. század és Meta univerzum ide vagy oda, még itt a „civilizált” Európában is történhetnek a mai napig olyan fordulatok, amelyeket nem élveznünk, hanem egyszerűen túlélnünk kell. Az ilyen esetekben – bár kívánom, sose történjen ilyesmi –, hasznos lehet, ha van némi tapasztalatunk, ami a túléléshez szükséges lehet. Isten tudja, de én ebben látom a folyadékmegvonás mögötti bölcsességét.
Milyen egy magyar Ramadán?
A legideálisabb ramadánom kb. 10 éve volt. Épp felmondtam a munkahelyemen, így megtehettem, hogy délig alszom, majd az egész napot egy kedves barátnőm társaságában Korán-olvasással és imával, az ötödik emeleti panel-barlang szobanövényei között töltöm. (Sajnos ez volt az utolsó és egyetlen ilyen alkalom.) A böjttörő vacsorát Abdul főzte ránk, az itthoni muszlim közösségekben ugyanis ilyenkor egy könnyű „ingyen kaja van” a böjtölők számára. Abdul az egyik magyarországi mecset mindenese volt, aki minden este bezsebelhette az éhező-szomjazó hívők után járó jutalmat Allahtól, ugyanis a prófétai hagyomány úgy tartja, ha megetetsz egy böjtölőt, akkor Isten nagy jutalomban részesít. Valószínűleg ez szolgáltatta a vigaszt azoknak a muszlim hölgyeknek is, akikkel egyiptomi éveim alatt találkoztam a főzőpultnál. Az ötven fokos konyhában, a szűk, harmincfős családra szőlőleveleket tekergetve legalábbis az én fejemet ez, és nem a meleg levegőt kevergető ventilátor tartotta hűsen. (Néha azért elméláztam azon, hogy ki találta ki, hogy a fűszeres rizst szőlőlevélbe csavarva kell enni?!)
Az este hátralevő része alvással, imádkozással és Korán-recitálással telt, elsősorban a mecsetben, ahol vacsora után a hívők együtt állnak fel, hajolnak meg és borulnak le mindenféle arab szövegeket mormolva, kb. másfél órán keresztül folyamatosan, némi szünetet hagyva a folyadékpótlásnak egy-egy imaciklus (raká) közt.
Ám ha korán kell másnap kelni, mindezt a muszlim hívő általában az otthonában igyekszik megtenni, legalábbis hétköznap. Amennyiben nem követi el azt a hibát, hogy ledől „egy pillanatra” a kanapéra, mert akkor esélyes, hogy lőttek az esti programnak: az Istennel való csendes kapcsolódásnak és a kedvessel való hangos hancúrnak is. Aztán csak Allah jóságán múlik, hogy másnap felébred-e még napfelkelte előtt, hogy legalább egy pohár vizet igyon.
Kissé dramatizálva adom most ezt elő, de a 14 évem tapasztalatából mondom:
a Ramadán csak kívülről tűnhet spártai megmérettetésnek.
(Kivéve amikor Kairóban a vacsora előtti óra nagyfokú energiafogyasztása rendszeresen levágta a háztömb mind a harminc emeletén az áramot, így izzadságban tocsogva, zseblámpa mellett főztünk és vacsoráztunk. Az nekem speciel egészen spártai volt. )
A test egyik csodája, hogy szinte mindenhez képes hozzászokni; így egy-két nap után az ember sokszor észre sem veszi, hogy már órák óta nem evett vagy ivott semmit.
Ideális Ramadánom kevés, de ideális napok és „elég jó” Ramadánom már nagyon sok volt. Egy jó Ramadán szerintem olyan, mint a megtartott zsidó sabbat (szombat), a keresztény nagyböjt, egy spirituális elvonulás, vagy nők esetében a menstruáció napjai – ha érték lenne ma mindaz, amit ezek a periódusok kínálnak számunkra. Akkor nem hangoznának eretnekségnek az olyan ötletek, mint egy 4 vagy 6 órás, délutáni műszakos, ebédszünet helyett egy órával munkaidő előtt elmenős, 8 helyett 10-kor kezdődő munkaidő ezeken a napokon...
Talán majd ha egyszer elsajátítunk a hygge- lykke- lagom életérzésből valamit globális szinten is.
Itthon sajnos sokszor még egy betegség sem elég alibi arra, hogy az ember valami csendközeli, „kuckózós” állapothoz jusson. A hétvége és az évi néhány napos fizetett szabadság általában a 40+ órás robotolás melletti kötelességek teljesítésével, egy adag „úristenmindjártvégeanyaralásnak”-stresszel, és épp annyi szabadidővel telik, hogy az embernek legyen ereje a következő héten legalább annyit kinyögni, hogy „utálom a hétfőt”. Miközben a kiégésről szóló könyvek bestselleresek, és szorgosan olvassuk is őket. Csak arra nem jövünk rá, hogy a csend lényege az lenne, hogy csendben maradunk.
Ramadán női szemmel
Nőként nem tudok elmenni amellett, hogy ez a „csendteremtő periódus” az életemben nemcsak éves szinten a böjti időszakban, de minden egyes hónapban bekövetkezik. Belénk ez biológiailag lett kódolva, a sejtek köteleznének rá – persze csak feltételes módban, ugyanis a legtöbb nő (meg persze férfi) utálja ezeket a napokat.
Ezzel kapcsolatban nemrég a kezembe akadt Volker Zahn, Margit és Rüdiger Dahlke: Női egész-ség – A női betegségek üzenetei c. könyv, amiben egy helyen a menzesszel kapcsolatban azt írják: „Hasznos lenne, ha ezeken a napokon feldolgozná mindazt, ami abban a hónapban történt vele, hogy valami újat kezdhessen és építhessen. A legtöbb nőnek hasznára válna, ha ilyenkor néhány napig kényeztethetné magát, vagy hagyná kényeztetni. Ha így tesz, nagy lendületet kap az új kezdethez, ami a legtöbb párnak örömöt jelentene, és még jól is hatna a munkaviszonyokra.
Ha viszont a nő megfeszíti minden erejét, hogy semmit ne lássanak rajta ezekben a hónapokban, azzal felőrli erejét és gyengíti életkedvét.”
Tetszett az az analógiájuk is, amit a menstruációval, mint a megtisztulás periódusával kapcsolatban említettek: „Az természetes, hogy aki nagytakarítást tart a szervezetében, az közben nem érzi jól magát. A lakás is a feje tetején áll, miközben nagytakarítást végzünk. Utána viszont tisztább és rendezettebb, mint előtte volt, de más lakásokhoz képest is jobb állapotban van.”
Utóbbi már csak azért is izgalmas, mert az iszlám tanításai szerint az éppen menstruáló nő nem böjtölhet, a kimaradt napokat később kell pótolnia: talán mert a menzesszel járó fájdalmak szükségtelenné teszik a böjt nehézségeit?
Én Ramadánra nőként úgy tekintek tehát, mintha az éves, egy hónapig tartó „menzeszem” lenne: kihívásaival tisztít és lelkemnek segít egy új lapra lapozni – már ha képes vagyok benne minél többet csendben maradni.
