Az egyiknek azért, mert szerintünk a jövőnket veszi el, a másiknak azért, mert a múltunkat. A harmadik csak nem tetszik. A negyediknek más az értékrendje, ez beteg. Az ötödik mást gondol a világról, hogy lehet ilyen sötét? És így tovább. Kapkodom a fejem, félek, hogy viseli az, aki már soron van, ki lesz, aki sorra kerül. Kik lesznek? Mert nem csoportokról van szó, hanem Z-ről meg M-ről meg B-ről. Emberekről, akikkel ha leülnénk egy teára, megtudnánk ezt-azt. Megkedvelnénk a humoráért, megszánnánk a nehézségeiért, kíváncsiak lennénk a családjára, elámulnánk egyik-másik képességén. De nem tesszük, mert ahhoz a társadalmi, világnézeti csoporthoz tartozik, akit épp utálni kell a másik oldalról. Hibáztatni a jelen helyzetért, de visszamenőleg a múltért is, meg a jövőért is, előre. Vagy csak megvetően elfordulni. Kizárni.
Mikor, mitől lettünk ilyenek? Mikor történt, hogy még a családokba is befurakodott a másképp-gondolás konfliktusa? Mikor állt meg először a levegőben a kanál egy-egy kérdés kapcsán a közös vacsoránál,
mikor lopózott be a barátságokba az „erről inkább ne beszéljünk, mert csak összeveszünk” mondata?
Lehet, hogy én látom borúsan. Hogy csak én túlzom el, és nem is fojtogató a légkör, csak én kapok nehezen levegőt.
Vagy talán mindig így volt, csak megszépült a múlt? Régen is ez ment, csak nem volt közösségi média, ahol mindez láthatóvá vált? Egyébként is, szemtől szemben kevésbé fröcsögő az ember. Bátrabban szónokolunk akár arctalan profilok mögül. Talán csak ez az oka.
Pedig ezzel találkozom a „való életben” is, ha nem is ilyen nyíltan. Telefonokkal, amelyekben kínosan kerülünk témákat, nehogy kipattanjon a véleménykülönbség. Szomszédokkal, akik már nem járnak át egymáshoz, munkatársakkal, akik inkább nem is beszélgetnek, csak mert a másik máshogy gondolja. Idegenekkel, akik ellenszenvvel méregetik egymást, amiért tudvalevő, ki melyik társadalmi-politikai-világnézeti csoport tagja. Testvérekkel, akik dühösek a másikra, csak mert eltérő a véleménye a világ dolgairól. Gyerekekkel, akik ingerülten mordulnak a szülőkre, és szülőkkel, akik lekicsinylőn legyintenek a gyerekeikre. Férjekkel, pattanásig feszített idegekkel, hogy megint milyen hülyeségeket olvas-beszél a nejük. Feleségek tehetetlen dühével, amiért párjuk nem akarja megérteni, miért gondolkodik rosszul.
Nem is tudom, melyik a rosszabb. Az egymást ismerők között feszülő düh, vagy az ismeretlenekre zúdított gyűlölet.
És nem tudom, hogy jutottunk idáig. De eljutottunk, és ez is olyan, mint minden más: minél többet gyakoroljuk, annál jobbak vagyunk benne. Egyre könnyebb ellenérzést szítani egy-egy csoport iránt, egyre könnyebb bármely kérdésben két táborra szakadni, a pártolókra és az ellenzőkre. Egyre hamarabb csattan fel a vád, egyre simább ügy elhitetni bármit, átirányítani az elégedetlenséget, a félelmet oda, hogy az a másik tehet róla, tőle kell tartani, ő az oka mindennek.
Azt sem tudom, hogy lesz ennek vége, vége lehet-e egyáltalán. Vagy minden csak egyre rosszabb lesz. De ha „csak” így marad, az is élhetetlenül rossz. Bár újra eltérő lenne a véleményünk, és nem eltérítő: egymástól, az egymás iránti kíváncsiságtól, a békés és nyitott beszélgetésektől. Bárcsak ne lehetne olyan könnyen felhergelni bennünket hol ez, hol az ellen. Bárcsak ne tombolna bennünk harag és gyűlölet, ami olyan gyorsan lángra lobbantható. Bár ne lenne olyan fontos, hogy a másik eltérően gondolja-e. Bárcsak megtanulnánk újra ha nem is egymásért, legalább egymás mellett élni. Az előbbi volt mindig az álmom, ma már az utóbbi is bőven elég lenne.
