Ma is kétszer járatnám a fiammal az első osztályt, ha ilyen tanítója lenne

Ez a gyerek úgy várta az iskolát, hogy néha az volt az érzésem, mindjárt kiugrik a kis szíve, ha még sokáig számoljuk a napokat. Első gyermek első iskolakezdésekor én is repkedtem az izgalomtól, készültünk is olyan lendülettel, amilyennel azóta se soha. Kiválasztottuk az egyik elitiskolát – ajánlás alapján –, gondolva, az lesz jó a gyereknek, ott mindenből a legjobbat kapja majd.

Tökéletesre terveztük az indulást, nem is sejtettük, miféle „aknákat” rejthet egy ilyen fontos és nagyszabású esemény, az iskolakezdés, ha mindenből a legjobbat választjuk.

A rossz döntések utólag többek között arról ismerszenek meg, hogy rejtélyes „vakság” kíséri tetteinket, egészen a kiábrándulásig. Mi sem vettük észre, hogy a napi kétszer háromnegyed óra villamosozás és a hajnali kelések mekkora áldozatot jelentenek csak azért, hogy elvileg az egyik legjobb iskolában tanulhasson a gyerek, ahogy arra is csak később döbbentünk rá, hogy a fiam első osztálya mellett volt egy olyan második évfolyam, ahová nagyon kicsi, szinte a fiammal egyidős gyerekek jártak. Miután kiderült, hogy mi sem ezt a lovat akartuk, már azt is tudtuk, miért.

Az első szembetűnő jel az volt, hogy az addig makkegészséges, az óvodát szinte hiányzások nélkül abszolváló gyermek elkezdett betegeskedni. Az addig vidám gyermek szomorúan zötykölődött hazafelé a villamoson. Az addig cserfes kölyök nem akart beszélni. Mindez az általános iskola első évfolyamának első negyedévében produkálta, tehát sokkot kaptunk. Éreztük, hogy valami nem jó, de nem tudtuk, mi. Közben érkeztek a beírások az üzenőbe mindenféle piszlicsáré panaszról: „a gyerek az órán beszélt”, „a gyerek szünetben szaladgált a folyosón”, „a gyerek a radírgumival autózott” és hasonló gyöngyszemek.

Először azt gondoltam, „micsoda szigor!”, de egy idő után sok lett már abból, hogy a gyerek csak hibás tud lenni, jó nem. Beszéltem a tanító nénivel, hogy kiderítsem, tulajdonképpen mi a baj, mire megkaptam, hogy semmi, csak… és sorolta, amit az üzenőbe már leírt. Gondoltam, nagyon fogunk igyekezni, átbeszéljük még egyszer a gyerkőccel, és el fog múlni, kinövi a csintalanságokat. Biztos a kezdeti izgalom. Biztos figyelmet követel. Biztos csak keresi a helyét.

Sok ilyen „biztos”-ban reménykedtem egészen a farsangi mulatságig, amikor sok minden érthetővé vált.

Fotó: Pexels.com

A farsangi mulatságon a gyerek mókusnak öltözött, én pedig egy tál dió- és mogyoróbelet adtam a kezébe, hogy vigye be az osztályba, kínáljon meg mindenkit belőle. Azt ajtóban álltam éppen, amikor odavitte a tanító néninek, aki undorral taszította el magától, hogy tegye le a tálat inkább oda, az asztalra. A fiam szomorúan elkullogott, leült egy székre és nem mondott semmit, amikor faggatni kezdtem, hogy mi a baj.

Ugyanitt a szülőkkel beszélgetve kiderült, hogy a tanító néni csak a lányokkal kedves, a fiúkat nem szereti, sőt: bántja őket és igazából azért van egy nagyon kis gyerekekből álló másodikos csoport, mert minden szülő, aki tudta, hogy ez a nő kezdi a következő első évfolyamot, igyekezett egy évvel korábban beíratni a gyerekét, hogy ne hozzá kerüljön.

Egy nap sírva fogadott a fiam: a tanító néni lehülyézte, majd megfogta a kezét, úgy kényszerítette a betűformázást, mondván, hogy még erre sem képes. Elgurult a pöttyös, vöröset láttam: kérdeztem a délutános tanító nénit, hogy ez igaz-e, mire ő megerősítette, hogy igen, és nem az én fiam az egyetlen, akivel így bánik, mind a hat fiúval kiabál és durváskodik. Másnap kérdőre vontam a tanító nénit, aki természetesen mindent tagadott, majd azzal a lendülettel bementem az igazgatói irodába, hogy ez nem eljárás, kérem, hogy vizsgálják ki, mi zajlik az első osztályban. Természetesen nem történt semmi, de én már másik iskolát kerestem a gyereknek, hogy elvigyük innen.

Egy elsős gyermek nem tudja megvédeni magát, tehát nincs mire várni ilyen helyzetben.

Másnap a frissen kinevezett igazgató közölte, hogy nem történt semmi, ha nem tetszik, el lehet menni. Nyilván ott, helyben kikértem a gyerek iratait és vittük is magunkkal.

A második elitiskolába már a második félévben kerültünk, így egy összeszokott osztályközösségbe csöppentünk, fiatal tanító nénihez. „Szerencsére” itt a tanító néni nem hülyézte le, csak versenyzett a gyerekekkel. Mindegyikkel. Megtanította például az írott nagybetűt, majd, amikor a gyerekek a füzetükbe megírták a leckét, dicséret vagy bátorítás helyett közölte, hogy „persze, Pistike, így is szép, de amit én írok a táblára, az még szebb”. Ebben az értelmetlen harcban fejeztük be az évet és levontuk a tanulságokat, többek között azt, hogy ha ilyen rosszul sikerült, meg kell ismételni: a gyereknek újra kell járnia az első osztályt.

Kitört a nyár és meg is kerestem a kerületileg illetékes általános iskola alsós igazgatóját, elmondtam, hogy szeretnénk beíratni a gyereket és ősszel máris új erővel indultunk neki a tanévnek. Bizonyára léteznek őrangyalok, ezt onnan tudom olyan pontosan, hogy a következő tanító nénit konkrétan Angyalnak hívták és a következő négy-nyolc évben a fiam szívének közepe táján lakott, azóta sem költözött ki onnan. Nem lehetünk elég hálásak neki, amiért visszaadta újrakezdő elsősünk bizalmát az iskolában. A másik tanító néni éppen nyugdíjba készült, amolyan régi vágású, igazi pedagógus volt, aki egy hét után megmondta, mi a használati utasítás a gyerekemhez, akit egy hete ismert. Tudtam, hogy jó helyen vagyunk.

Ma is elhoznám mindkét elit-pokolból és ma is újrajáratnám vele az első osztályt, mert az iskola nem a tanárokért van, hanem a gyerekekért. A család és a környezet is rosszallóan nézte végig, ahogy szembeszálltunk az autoriter oktatási rendszerrel, és kétszer is váltottunk egy éven belül, de nekünk lett igazunk. Az első „elitiskolából” még abban az évben kirúgták a tanító nénit, mert utánunk több szülő is elhozta a fiát az osztályból, cserébe az én fiam mai napig emlegeti Angyalka nénit, és talán az sem mellékes, hogy azóta is tudja: számíthat ránk. Észrevesszük, ha baj van, és nem hagyjuk magára olyan problémákkal, amiket nem volna képes egyedül megoldani.

Egyetlen autoritás sem lehet erősebb a szeretetnél és a józan észnél. Másfelől azt is megtanulta: ha valami elsőre nem sikerül, neki kell futnia másodszorra is, nem szabad beletörődni a kudarcélményekbe.