Megosztó

Lehet tudományos megalapozottsága egy babonának?

Mi történik, ha egy fekete macska átmegy előttünk az úton?

Nemrég olvastam egy cikket, abban szerepelt ez az összegzés a babonákról: „miért hittek a babonákban? Mert azokra a dolgokra, amiket nem tudtak megmagyarázni - próbáltak valami számukra »ésszerű« magyarázatot találni.” Amennyire látom, ez az általános vélekedés mind a mai napig a babonákról.

Van a szónak egy pejoratív mellékíze; a babona valami meghaladott, butácska, együgyű hiedelmet jelent. De vajon valóban így van? Vagy csak mi vagyunk „butácskák” ahhoz a világképhez, amikben a babonák születtek?

Mi történik, ha egy fekete macska átmegy előttünk az úton? Részleteiben sokféle jelentése lehet, de közös bennük, hogy általában nem jelent jót. Vajon miért? Kinek ártott az a szerencsétlen macska, hogy a balszerencse állati démonává tették több ezer évre? Őszintén szólva kíváncsi lennék, hogy erre a babonára hogyan kellene értenünk a fenti idézetet. Mert mégis mi olyan van egy balszerencsés eseményben, amire pont egy korábbi esemény, a fekete macska előttünk való elhaladása az „ésszerű” magyarázat? Vajon statisztikailag tényleg kimutatható, hogy olyan sokan tapasztaltak hasonló összefüggést, hogy abból a világ különböző tájain éppen ugyanaz a babona alakult ki? Ha pedig így lenne, akkor miért kételkedünk ennek a „mérésnek” az érvényességében? Úgy vélem,

alapjaiban rosszak a kérdéseink, mert a mai világképünkből eredeztettük őket.

A babonákat létrehozó világképben minden földi, létező dolog egyszerre egy földöntúli, anyagtalan dolgoknak a kifejeződése is volt. A fekete macska nem csak egy állat ebben az értelemben, hanem a negatív erőnek a megtestesítője.

Vajon találunk létező erőhatást a világegyetemben, ami valós veszélyt jelenthet ránk nézve, ha keresztezi utunkat? Bizony sokat találunk. Ám ha a macska nem csak állat, hanem szimbólum, akkor az út is az kell legyen. Kozmikus méretben éppen a galaxisunknak, a Tejútnak a szimbóluma. Tehát egy olyan erőt keresünk, ami minden esetben keresztezi a mi Tejútrendszerünk mozgáspályáját és sötét, veszélyes erőt képvisel. Egy ilyen állandó erőhatást biztosan tudunk. Ez az általunk ismert világegyetem legsűrűbb galaxistömörülése, a Szűz extragalaktikus szuperhalmaz. Ennek az irányából egy elképesztő erejű „szívóhatás” éri a Tejutat, méghozzá annak tengelyére pont merőlegesen. Azért nevezik éppen Szűz extragalaktikus szuperhalmaznak, mert a földről nézve a Szűz csillagképben láthatjuk. És vajon a Szűz asztrológiai jegynek a keleti zoodiákusban melyik állat felel meg? Csak nem éppen a macska?

Joggal merül fel a kérdés, hogy ezzel azt akarom mondani, hogy egy több ezer éves babonának van természettudományos háttere?  Nos, igen, azt. De ezt könnyű lenne megcáfolni, mivel ezt a szuperhalmazt a csillagászok csupán néhány évtizede fedezték fel, addig nem tudtunk a létezéséről. Adódik az újabb kérdés, hogy az, hogy a modern ember nem tudott róla, azt jelenti -e, hogy mondjuk az ókori sem tudott volna róla? 

Úgy vélem, nem a tudáson van a hangsúly.

A babonákkal élő világban a tudásnál sokkal erősebb volt a „beleérzés”.

Azaz minden társadalomban voltak olyan „spirituális” vezetők, akik a maguk – számunkra misztikusnak és rejtélyesnek ható – módszereivel bizony olyan összefüggéseket érzékeltek a világegyetem működéséről, amelyeket sok esetben mi még csak nemrégiben fedeztünk fel, ha egyáltalán megtettük már. 

A babonák valós idejű megfigyelések, jelek egy olyan világban, ahol minden, de tényleg minden többletjelentést hordoz, képvisel valamit. Nem az a fontos, hogy bekövetkezik-e mérhető módon az, amire a jelölő utal, hanem, hogy felkészüljünk annak az esetleges bekövetkeztére.

Az „elhárító” cselekmények sem közvetlenül, hanem szimbolikusan hatnak, azon a szinten, ahol a jel is él. Ez esetben például javasolt megoldás, hogy hátrafelé lépünk hármat és ott fordulunk jobbról balra egyet, vagy hátraköpünk a vállunk felett. Mi ennek az értelme? Ha utunk a Tejút és látjuk, hogy száguld felénk egy veszélyes hatás, akkor „fékezünk, tolatunk és irányt váltunk”. A nyál fehérsége, csillogás okán maga is Tejútszimbólum.  Logikus, nem? Csak kicsit máshonnan kell nézni a dolgokat.

Mindezek után is meg lehet mosolyogni a babonás embereket, de hitük nem butaságból ered, még ha nem is értik és tudják, hogy pontosan mit miért tesznek. Mégis, úgy tűnik, az ő kezükben van egy módszer a világ értelmezésére és arra, hogy képesek legyenek hatással lenni rá.

Ajánljuk még:

A töklámpás – egy ezeréves magyar hagyomány nyomában

A töklámpás története Magyarországon egészen az Árpád-házi királyok koráig nyúlik vissza. Az első ismert történet 1081-ből származik, amikor Salamon király, aki trónviszályba keveredett unokatestvéreivel, a visegrádi vár tornyának rabja lett. I. László király parancsba adta az őröknek, hogy sötétedés után töklámpásokkal világítsák ki a tornyot, hogy éjszaka is szemmel tarthassák a foglyot. Ezek a különleges „lámpások” nem csak őrzési célra készültek – a Dunán közlekedő hajósoknak is tájékozódási pontként szolgáltak. Innen ered a máig ismert mondás: „fénylik, mint Salamon töke”.