Megosztó

Közlekedésügyi főbűneink: így ne legyél a másik utas, aki nem tud közlekedni!

A közlekedés eleve stresszes – hát még, ha utastársainkat is tolerálni kell. Mindannyian ismerjük azt a bizonyos utast, aki a mozgólépcső közepén terpeszkedik, átcibálja a lábadon a banyatankot, a buszra szállva kezdi el keresni a jegyét, üvölteti a mulatóst a vilin… egyszóval: nem tud közlekedni. Nektek melyik a kedvencetek?

Első megállónk: a megálló

Biztonság: Mindig van olyan, aki úgy hiszi, legcélszerűbb átrohanni a forgalmas úton, fülhallgatóban kelni át a síneken, zebra közepén írni meg az sms-t, hogy késni fog. Az utazás akkor lesz valóban sikeres, ha el is érkezünk úti célunkhoz. 

Tájékozottság: Ha már jó előre tájékozódtunk, hogy melyik járattal utazunk, járatunk mikor és honnan indul, nem kell utastársainkat, sofőrünket sem információs ablaknak nézni.

Pontosság: A menetrend betartása nemcsak a járművezető felelőssége, hanem a miénk is. Ha azt kérik, hogy ülőhelyeinket foglaljuk el 15 perccel az indulás előtt, akkor ez nem azt jelenti, hogy „huh, pont elértem”, vagy hogy a sofőrnek kutyakötelessége megadnia az akadémiai öt percet. A „buszra futás” is – főleg, ha az ajtók záródnak – egy olyan sporttevékenység, ami még sokáig nem lesz olimpiai sportág. Az egyszeri utas ezt megspórolhatja magának, ha nem az indulás idejére igyekszik odaérni, hanem valamivel hamarabb. (A „nagy volt a forgalom” már rég nem érvényes kifogás!)

Távolságtartás: Mind ismerjük azt a stressz, amikor a busz első ajtajánál tolakodik, tülekedik, tömörül a tömeg. Szerencsére akkor is fel fog mindenki férni a buszra, ha nem tapossuk le egymás sarkát. És bár a pandémiás másfél méter ugyan már nem kötelező, de a privátszféránk határa tényleg nem másfél centire van a másiktól. Szívesen tanácsolnám ilyenkor az egyszeri utasoknak, hogy tartsunk egymástól egy esernyőnyi távolságot, ha nem tapasztaltam volna meg, milyen érzés, amikor majd kiszúrják a szememet vele, vagy amikor a nyakamba csorog a víz a másik ernyőjéről. Ennél már csak az a rosszabb, amikor az égő cigicsikket egy elegáns mozdulattal más szandáljába pöccintik (aki még nem járt a szandálomban, annak elárulom: éget).

 

Csendkirály: semmi köz, mind utca

Szabálykövetés: Arról már korábban írtunk, hogy közlekedni érvényes jeggyel vagy bérlettel célszerű, így sok szekunderszégyennel teli, adrenalinugrasztó pillanatot megspórolhatunk egymásnak.

Csöndes időtöltés: Tudom, hogy a tömegközlekedésben mindenki igyekszik levegőnek nézni a másikat, hiszen a tömegben izolálódni szeretnénk – csak hát nem lehet. Vannak olyan időtöltések, amelyekkel nem zavarjuk egymást: nézelődhetünk, pötyöghetünk, olvashatunk, zenét hallgathatunk (fülhallgatóval!), beszélgethetünk, szundikálhatunk. Azt javaslom viszont az „egyszeri utasnak”, hogy a hangos, telefonos trécselését halassza máskorra. Senkit nem érdekel, mi történt vele a munkában, mit beszélt „a Józsival”, vagy hogyan szakított „azzal az idiótával”.

Tartsuk meg magunknak: A beszélgetés remek stresszlevezetés, viszont nem a buszon/vonaton/villamoson kell ismerkedni. Egy ismeretlen utastárs jó eséllyel nem szeretné bájcsevegve múlatni az időt, nem kíváncsi rá, hova tart épp a másik. Az élettörténetek átadására a végeláthatatlan monológoknál sokkal jobb műfaj a memoár. Bármikor kinyithatjuk, becsukhatjuk, és csak akkor olvassuk el, ha szeretnénk. Épp elég az, hogy reklámok penetrálják az agyunkat úton-útfélen, nem kell több kéretlen információ.

Kommentár nélkül: Nincs azzal semmi baj, hogy nemcsak a tájat, hanem egymást is figyelgetjük. Az is érdekes! Viszont megbámulni valakit, arcokat vágni rá, sőt félhangos-hangos kommentárral kiértékelni és megszólni határozottan nem kifinomult tevékenység. És sajnos elég sok olyan utas akad, aki nem szól a másikhoz, hanem beszól neki. Szerintem nem erre tanították őket sem!  

Látványok, szagok és egyéb érzetek

Higiénia és jóízlés: A pandémia óta különösen tudjuk, hogy nem illik letüsszögni és leköhögni a másikat – erre van a zsebkendő. Testi működéseink egy részéről tényleg nem tehetünk, de galambokat eregetni, böfögni, orrot szívni, turházni sem illendő. Az az én egyéni szocproblémám, hogy taszítanak a lábfejek, és folyton gombás körmöket és repedt sarkakat kell néznem. De tényleg nem értem, hogy a hajolgatások közben kivillanó kőmívesdekoltázsra miért van szükség! 

Diszkrét testiség: Természetesen nincs annál jobb érzés, mint amikor a szerelmem átölel, megsimogat, megcsókol. Szeretem, ha hozzám ér. Azt viszont nem, amikor a zsúfolt járművön a hátamban érzem a másik könyökét, a nekem nyomódó hátizsákját, a tolakodók és terpeszkedők különféle testrészeit. Amerikában külön fogalom a „PDA” (public display of affection), tehát a szeretetünk kifejezése fizikai úton. Idetartozik a simizés, tapizás, smacizás és egyéb nyali-fali. Nem gondolom, hogy a szeretetnyilvánítás „történjen a négy fal között”, de a percekig tartó DNS-csere talán kissé túlzás.

 

Szemetünk a miénk: Ahogy értetlenül állok a matricázás, firkálás, karcolgatás, hasogatás előtt, ugyanúgy nem tudom hova tenni azt a rengeteg rágót, amit „itt jártam” jelleggel hátrahagynak bizonyos utasok. Veletek szedették már össze a széthagyott szemeteteket példastatuáló jelleggel? Velem már igen, megtanultam a leckét egy életre. Néha talán a közösségi közlekedésben sem ártana pár óra közmunka cserébe a hátrahagyott szemetekért. 

Kulturált étkezés: Ugyan ételt és italt fogyasztani elvileg tilos, mégis kész büfével és foltokkal, tócsákkal, halmokkal, galacsinokkal kell szembesülnünk olykor: bűzölgő szendvics, görgő sörösdoboz, kiloccsant energiaital, elcsöpögött fagyi, szétszórt szotyihéj... gasztronómiai emlékek, amelyeket szívesen kihagynék.

metró és utasok

 

Adj helyet magad mellett!

Előzékenység: Átadni a helyünket egy igazi örökzöld az illemszabályok között. Egy várandós kismamát, egy látássérültet vagy egy törékeny, idős embert elég könnyű észrevenni és helyesen cselekedni. Lehet, hogy valaki lázas, fáj a lába, sok a cucca. Neki is joga van leülni – főleg, ha kéri.

Nemcsak elvárni lehet ám, hogy a másik vegye észre magát, szólni is ér!

Így szoktam tenni akkor, ha megreked a nép az ajtó környékén, vagy ha négy ülést foglal el valaki, mert a külsőn trónol (hiszen „mindjárt leszáll”), a másikra dobta a táskát, és a két másik ülés meg nem hozzáférhető, mert kinyújtotta mindkét lábát.  

Férjünk meg egymás mellett: A bőröndök és egyéb guruló eszközök nehéz esetek. Indokolt a használatuk, mégis sokan nélkülözik azt a körültekintést, amire oly nagyon szükség lenne, ha már élünk ezekkel a szerkezetekkel. Nem muszáj furakodva, lökdösődve, zsörtölődve, a másikon a kerekeket áthúzva közlekedni! És a másik oldal: aki látja, hogy egy bőröndös, kutyás, babakocsis, kerekesszékes, járókeretes vagy fehérbotos embertársa épp keservesen próbál leszállni, felszállni, becsatlakozni az áramlásba, az vajon nem tudna arrébb állni, netán segítő jobbot nyújtani?

Az itt felsorolt társasági irritációk mind elkerülhetők, ha érzelmi intelligenciánkat és józan paraszti eszünket latba vetve belegondolunk: nem egyedül utazunk, tekintettel kell lenni egymásra is. Persze egy másik erényre is nagy szükség van – ez pedig a türelem. Mindannyian közösségben éljük az életünket, amelynek az is a része, hogy együtt utazunk. Ezt lehet stresszben és szitkozódva tenni, de akár figyelmesen és kulturáltan is.

Te ne legyél az a bizonyos „másik utas”!   

Ajánljuk még:

Ismered a szigetközi világot? Kvízünkből kiderítheted!

A Duna szárazföldi deltájának is nevezett Szigetköz, a Bakony felől a Kisalföldbe mélyen benyúló Sokorói- és Pannonhalmi-dombság ezernyi érdekességgel, különös legendával, gyógyító erejű növénnyel várja az ide látogató vendégeket. Ismered ezeket, vagy még tartogat meglepetéseket a környék? Kvízünkből kiderül!