Megosztó

Van, aki 2 797 400 forintot fizet bliccelésért: egy sajátos művészet, és ami mögötte van

Az ártalmatlan próbálkozóktól a veszélyes agresszorokig mindenféle olyan emberrel találkozhatunk a közösségi közlekedésen, aki nem vett jegyet. Márpedig bliccelni nemhogy nem szép, de szó szerint büntetendő is – mégis, sokan hódolnak eme szenvedélynek. 

Kb. tíz éve történt (még egyetemista voltam), hogy egy napja lejárt bérlettel utaztam. Az ellenőrök szúrták ki. Hó vége volt, pénzem alig, az is a bankszámlán. Mondtam nekik, hogy nincs annyi készpénzem, hogy helyben kifizessem a büntetést. Azt mondták, nem baj, leszállnak velem. Elkísértek az automatához, és megvárták, míg kivettem a szomorú kis 5 ezer forintomat. Azt mondták, „ennyi is elég lesz. Sipirc!”. Én, kis naiv, utólag értettem meg, hogy a korrupt ellenőrök a maguk zsebére dolgozva mentettek ki a csávából. Mióta közterület-felügyelők kísérik őket, hasonlóval nem találkoztam, bár az is biztos, hogy egyfajta kultúraváltás is történt azóta az ügyfélkezelés minősége terén. 

Ugyanakkor bliccelők ma is vannak, és az ő (olykor: mi) viselkedésük nem feltétlenül változott meg. Nem mindenki olyan szerencsés, hogy 14 év alattiként vagy 65 év felettiként ingyen utazhasson a Budapesti Közlekedési Központ járatain. Irdatlan összegek el tudnak menni vonaljegyekre, ha azon a határon mozog az ember, hogy jár eleget a városban, de bérletet még nem érdemes vennie. Ráadásul sajnos kevés munkáltató van, aki fedezi a bérlet árát, illetve szűktárcájú egyetemistából (vagy szegény többiekből) is van elég. Szóval ilyenkor van, aki bliccel. A bliccelés viszont külön művészet.

Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint hogy a BKK számon tartja a rekordbliccelőket: a 2020-as nyertes 2 797 400 forintot fizetett 14 végrehajtási eljárásból, 65 pótdíjazási eset alapján. 

Amit a bliccelő tud

Aki egyszer is bliccelt már életében – nem mondjuk hogy helyes ez, de megesik talán –, tudja: mindenekelőtt körbe kell nézni a kezdeti megállóban. Ha van olyan gyanús küllemű, várakozó pár, akik még véletlenül sem illenek össze, ellenben ránézésre előfordulhat, hogy karszalagot rejt a zsebük, és nem is félnek használni azt, jobb fel sem szállni. Természetesen az érkező buszt is vizslatni kell, hogy áll-e rajta karszalagos vagy potenciális jegyellenőr. Ha lát ilyet az ember, jobb fel sem szállni.

A profi bliccelőknek mindig van a zsebükben érvényesíthető jegy, és igyekeznek a jegyérvényesítő automatákhoz közel elhelyezkedni. Onnan ismered fel őket, hogy gyanúsan szkennelik az új felszállókat minden megállóban, kezük a zsebükhöz közel helyezkedik el. Mivel a támadás általában az első és az utolsó ajtóknál várható, elsősorban azon irányokba tekintgetnek. Ha az ajtók bezáródása után eltelt 10 másodperc, újra lazába vágják magukat a következő megállóig.

Ha az ellenőrök mégis manifesztálódnak, és a bliccelőknek nem sikerült megpattanni, vagy nem maradt idejük tróger módon, utolsó másodpercben érvényesíteni a jegyüket, három eset következhet be.

  1. Menekülés: aki bliccelt már valaha, az tudja, hogy két megálló között végtelen idő telhet el. Ilyenkor elindul a furakodás át a tömegen, az ajtók irányába. Ha mégis beérnék az embert, jön a látszatsüketség. „Jegyeket, bérleteket!”, hangzik el a jellegzetes mondat, és az illető toporog az ajtóban, látványosan elfordul a hozzá beszélő ellenőrtől. Végtelen, kínos másodpercek, esetleg odavetett félmondatok: „Leszállok a következőnél”, esetleg „Menj anyádba!”. Végül nyílnak az ajtók, és az ellenőrök vagy leszállnak az illetővel (de az ilyenkor mindig elsiet), vagy maradnak, és egymás közt anyáznak hangosan.
  2. Magyarázkodás: „Mindjárt adom a jegyem… hol is van? Pedig az előbb még megvolt!”, „Nem működnek az automaták… de itt a jegyem, nézze?”, „Britney Spearsnek hívnak, és az I. kerületben lakom”, „Jaj, lejárt a bérletem három napja? Azt hittem, még érvényes”, „Ne csinálja ezt velem, nekem három gyerekem van!”.  Közben mindenki körülöttük szekunder szégyenben magába süpped.   
  3. Konfrontáció: „Nincs jobb dolgod, pióca?”, ez volt a legfinomabb, amit hallottam. Egy ismerősöm mesélte, hogy volt, aki pillangókést rántott, és úgy mondta: „Haladj tovább, ha nem akarsz bajt” – majd miután az ellenőr eloldalgott, odaszólt a kisiskolás fiának: „Látod? Így kell ezt elintézni” – és röhögtek. És mint tudjuk, a baj néha megtörténik.

Ebből is látszik: ellenőrnek lenni hálátlan feladat. Az hagyján, hogy mindenki forgatja a szemét, amikor megjelennek. Az emberek sóhajtoznak, ciccegnek. De a híradásban elő-előforduló témák voltak már az alábbiak: rálőttek… megverték… megkéselték… maradandó károsulást szenvedett… belehalt a sérüléseibe a helyszínen vagy a kórházban.

Holott ellenőrnek lenni tisztességes polgári foglalkozás. Ráadásul egy fontos feladatot teljesít: betartatja a közösségi közlekedésben meghatározott szabályokat. Leszállítja a hőbörgőket, a magukat összepiszkított, világukat nem tudó egyéneket, rászól a pofátlanokra, és ellenőrzi a jegyek és bérletek érvényességét. Részben ezek a jegyek és bérletek finanszírozzák azt, hogy legyen busz (vagy egyéb), amire érdemes várni, és fenntartják a rendet, amikor a sofőrnek nincs rá módja. 

Míg 2015-ben 364 ezer embert pótdíjaztak a Budapesti Közlekedési Központ ellenőrei, 2020-ban ennek csak harmadát, 133 ezer embert. Természetesen ennek oka a pandémia lehet, hisz következtében radikálisan megcsappant az utasszám.

Trendszerű változás viszont az, hogy egyre többen (a szabályszegők duplája) választja a helyszíni kiegyenlítés lehetőségét, mióta bankkártyával is lehet fizetni.

Ez nyilván azért előnyösebb, mert így a 16 ezer forintos pótdíj 8 ezer forintra mérséklődik, és így már az is rendezni tudja a díjat, akinél nincs ennyi készpénz.

Ki lehet jó bliccművész?

Én azt vallom (Eszterházy nyomán), hogy „egy bizonyos szint fölött nem megyünk egy bizonyos szint alá”. Meglehet a véleményünk a BKK árairól, higiéniájáról, az utazóközönség színvonaláról stb., de ne felejtsük: már azzal a világ szerencsésebb részéhez tartozunk, hogy vannak a városainkban közösségi közlekedést biztosító járművek, amik (többé-kevésbé) időben eljuttatnak bennünket egyik helyről a másikra.

Persze lehet reszkírozni. Sőt, mind mondtam, megvan ennek a művészete, ami kifejezetten adrenalinfüggőknek ajánlott. De ha valaki azon balszerencsések közé tartozik, akit elkapnak az ellenőrök, kérem, egy dolgot ne tegyen: ne neki álljon feljebb! Ha olyan erősek az elvei a BKK-ra vonatkozóan, hogy azért harcba indul egy ellenőrrel, inkább fel se szálljon!  Ez nem a Robin Hood inc., ahol szabadságjogokért kell harcolni.

Ha valaki tudja, hogy nem lesz pénze büntetésre, vannak békésebb módjai a megúszásnak, mint megalázni vagy bántalmazni azt a szerencsétlen ellenőrt, aki csak egy fogaskerék a gépezetben. Lehet magyarázkodni, menekülni (a szekunder szégyent majd az utazóközönség is kiheveri), de a kioktatásnak nincs helye, mert nincs meg az a morális fennsík, ahonnan le lehetne szólni. 

Fotó: Kemenymate/Wikimedia

Ajánljuk még:

Puccs sétapálcával – egy titkokat rejtő Baross utcai ház története

Baross utca, a végeláthatatlan. Ugyan nem főút, nem is túl széles, mégis meghatározó forgalmat bonyolít emberemlékezet óta, a Kálvin teret köti a Fiumei úttal. Józsefváros fő ütőerének elején járunk, épp a Wenckheim-palota mögött, de egy egészen más hangulatú, szomorkás, sötét sarokházban. Egy időben sokat jártam itt, főiskolai legjobb barátnőm lakott a másodikon. Lakásába soha az életben nem sütött be a nap, simán aludtunk délután kettőig az örökös félhomályban. Az előtérben derengett pár négyzetméteren a tán Zsolnay csempe szokatlan fényű halványzöldje, egyébként semmi nem maradt a századelő vélhetően virágosabb korából. Aztán házkutatásaim során egyre gyakrabban merült fel a Baross utca 28. címe. Gondoltam, utánanézek kicsit.

 

Már követem az oldalt

X