Van, aki 2 797 400 forintot fizet bliccelésért: egy sajátos művészet, és ami mögötte van

Megosztó

Van, aki 2 797 400 forintot fizet bliccelésért: egy sajátos művészet, és ami mögötte van

Az ártalmatlan próbálkozóktól a veszélyes agresszorokig mindenféle olyan emberrel találkozhatunk a közösségi közlekedésen, aki nem vett jegyet. Márpedig bliccelni nemhogy nem szép, de szó szerint büntetendő is – mégis, sokan hódolnak eme szenvedélynek. 

Kb. tíz éve történt (még egyetemista voltam), hogy egy napja lejárt bérlettel utaztam. Az ellenőrök szúrták ki. Hó vége volt, pénzem alig, az is a bankszámlán. Mondtam nekik, hogy nincs annyi készpénzem, hogy helyben kifizessem a büntetést. Azt mondták, nem baj, leszállnak velem. Elkísértek az automatához, és megvárták, míg kivettem a szomorú kis 5 ezer forintomat. Azt mondták, „ennyi is elég lesz. Sipirc!”. Én, kis naiv, utólag értettem meg, hogy a korrupt ellenőrök a maguk zsebére dolgozva mentettek ki a csávából. Mióta közterület-felügyelők kísérik őket, hasonlóval nem találkoztam, bár az is biztos, hogy egyfajta kultúraváltás is történt azóta az ügyfélkezelés minősége terén. 

Ugyanakkor bliccelők ma is vannak, és az ő (olykor: mi) viselkedésük nem feltétlenül változott meg. Nem mindenki olyan szerencsés, hogy 14 év alattiként vagy 65 év felettiként ingyen utazhasson a Budapesti Közlekedési Központ járatain. Irdatlan összegek el tudnak menni vonaljegyekre, ha azon a határon mozog az ember, hogy jár eleget a városban, de bérletet még nem érdemes vennie. Ráadásul sajnos kevés munkáltató van, aki fedezi a bérlet árát, illetve szűktárcájú egyetemistából (vagy szegény többiekből) is van elég. Szóval ilyenkor van, aki bliccel. A bliccelés viszont külön művészet.

Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint hogy a BKK számon tartja a rekordbliccelőket: a 2020-as nyertes 2 797 400 forintot fizetett 14 végrehajtási eljárásból, 65 pótdíjazási eset alapján. 

Amit a bliccelő tud

Aki egyszer is bliccelt már életében – nem mondjuk hogy helyes ez, de megesik talán –, tudja: mindenekelőtt körbe kell nézni a kezdeti megállóban. Ha van olyan gyanús küllemű, várakozó pár, akik még véletlenül sem illenek össze, ellenben ránézésre előfordulhat, hogy karszalagot rejt a zsebük, és nem is félnek használni azt, jobb fel sem szállni. Természetesen az érkező buszt is vizslatni kell, hogy áll-e rajta karszalagos vagy potenciális jegyellenőr. Ha lát ilyet az ember, jobb fel sem szállni.

A profi bliccelőknek mindig van a zsebükben érvényesíthető jegy, és igyekeznek a jegyérvényesítő automatákhoz közel elhelyezkedni. Onnan ismered fel őket, hogy gyanúsan szkennelik az új felszállókat minden megállóban, kezük a zsebükhöz közel helyezkedik el. Mivel a támadás általában az első és az utolsó ajtóknál várható, elsősorban azon irányokba tekintgetnek. Ha az ajtók bezáródása után eltelt 10 másodperc, újra lazába vágják magukat a következő megállóig.

Ha az ellenőrök mégis manifesztálódnak, és a bliccelőknek nem sikerült megpattanni, vagy nem maradt idejük tróger módon, utolsó másodpercben érvényesíteni a jegyüket, három eset következhet be.

  1. Menekülés: aki bliccelt már valaha, az tudja, hogy két megálló között végtelen idő telhet el. Ilyenkor elindul a furakodás át a tömegen, az ajtók irányába. Ha mégis beérnék az embert, jön a látszatsüketség. „Jegyeket, bérleteket!”, hangzik el a jellegzetes mondat, és az illető toporog az ajtóban, látványosan elfordul a hozzá beszélő ellenőrtől. Végtelen, kínos másodpercek, esetleg odavetett félmondatok: „Leszállok a következőnél”, esetleg „Menj anyádba!”. Végül nyílnak az ajtók, és az ellenőrök vagy leszállnak az illetővel (de az ilyenkor mindig elsiet), vagy maradnak, és egymás közt anyáznak hangosan.
  2. Magyarázkodás: „Mindjárt adom a jegyem… hol is van? Pedig az előbb még megvolt!”, „Nem működnek az automaták… de itt a jegyem, nézze?”, „Britney Spearsnek hívnak, és az I. kerületben lakom”, „Jaj, lejárt a bérletem három napja? Azt hittem, még érvényes”, „Ne csinálja ezt velem, nekem három gyerekem van!”.  Közben mindenki körülöttük szekunder szégyenben magába süpped.   
  3. Konfrontáció: „Nincs jobb dolgod, pióca?”, ez volt a legfinomabb, amit hallottam. Egy ismerősöm mesélte, hogy volt, aki pillangókést rántott, és úgy mondta: „Haladj tovább, ha nem akarsz bajt” – majd miután az ellenőr eloldalgott, odaszólt a kisiskolás fiának: „Látod? Így kell ezt elintézni” – és röhögtek. És mint tudjuk, a baj néha megtörténik.

Ebből is látszik: ellenőrnek lenni hálátlan feladat. Az hagyján, hogy mindenki forgatja a szemét, amikor megjelennek. Az emberek sóhajtoznak, ciccegnek. De a híradásban elő-előforduló témák voltak már az alábbiak: rálőttek… megverték… megkéselték… maradandó károsulást szenvedett… belehalt a sérüléseibe a helyszínen vagy a kórházban.

Holott ellenőrnek lenni tisztességes polgári foglalkozás. Ráadásul egy fontos feladatot teljesít: betartatja a közösségi közlekedésben meghatározott szabályokat. Leszállítja a hőbörgőket, a magukat összepiszkított, világukat nem tudó egyéneket, rászól a pofátlanokra, és ellenőrzi a jegyek és bérletek érvényességét. Részben ezek a jegyek és bérletek finanszírozzák azt, hogy legyen busz (vagy egyéb), amire érdemes várni, és fenntartják a rendet, amikor a sofőrnek nincs rá módja. 

Míg 2015-ben 364 ezer embert pótdíjaztak a Budapesti Közlekedési Központ ellenőrei, 2020-ban ennek csak harmadát, 133 ezer embert. Természetesen ennek oka a pandémia lehet, hisz következtében radikálisan megcsappant az utasszám.

Trendszerű változás viszont az, hogy egyre többen (a szabályszegők duplája) választja a helyszíni kiegyenlítés lehetőségét, mióta bankkártyával is lehet fizetni.

Ez nyilván azért előnyösebb, mert így a 16 ezer forintos pótdíj 8 ezer forintra mérséklődik, és így már az is rendezni tudja a díjat, akinél nincs ennyi készpénz.

Ki lehet jó bliccművész?

Én azt vallom (Eszterházy nyomán), hogy „egy bizonyos szint fölött nem megyünk egy bizonyos szint alá”. Meglehet a véleményünk a BKK árairól, higiéniájáról, az utazóközönség színvonaláról stb., de ne felejtsük: már azzal a világ szerencsésebb részéhez tartozunk, hogy vannak a városainkban közösségi közlekedést biztosító járművek, amik (többé-kevésbé) időben eljuttatnak bennünket egyik helyről a másikra.

Persze lehet reszkírozni. Sőt, mind mondtam, megvan ennek a művészete, ami kifejezetten adrenalinfüggőknek ajánlott. De ha valaki azon balszerencsések közé tartozik, akit elkapnak az ellenőrök, kérem, egy dolgot ne tegyen: ne neki álljon feljebb! Ha olyan erősek az elvei a BKK-ra vonatkozóan, hogy azért harcba indul egy ellenőrrel, inkább fel se szálljon!  Ez nem a Robin Hood inc., ahol szabadságjogokért kell harcolni.

Ha valaki tudja, hogy nem lesz pénze büntetésre, vannak békésebb módjai a megúszásnak, mint megalázni vagy bántalmazni azt a szerencsétlen ellenőrt, aki csak egy fogaskerék a gépezetben. Lehet magyarázkodni, menekülni (a szekunder szégyent majd az utazóközönség is kiheveri), de a kioktatásnak nincs helye, mert nincs meg az a morális fennsík, ahonnan le lehetne szólni. 

Ajánljuk még:

Paprika-vonat, helikopter-falat és társai: hogyan csináljunk jobb étvágyat a gyereknek?

Mindannyian azt szeretnénk, ha a gyermekünk étkeztetése a lehető leggördülékenyebben történne, ha nem kellene veszekedve rávenni, hogy legalább kóstoljon meg bizonyos ételeket, mielőtt kategorikusan elutasítaná őket, ha hajlandó lenne magához venni mindennap zöldséget, gyümölcsöt és húst mindenféle hiszti, dacoskodás és totális sértődés nélkül. S akkor még nem volt szó arról, ha a gyermek szinte semmit nem eszik, és abból a kevésből is csak alig. Ám a gyerekek egy része időszakosan, vagy akár hosszú távon is: étvágytalan.

 

Már követem az oldalt

X