Könnyeken át vezet az út a felnőtté válásig – egy 18 éves gyerek tapasztalata

Hónapokkal ezelőtt volt egy beszélgetésem a nagyszüleimmel és az édesanyámmal arról, mi a felnőttség. Olyan mélyen belemerültünk, hogy idővel fogtam egy tollat meg egy papírt, és bőszen jegyzetelni kezdtem. Kicsit olyan volt, mintha riportot készítettem volna. Kérdeztem, ők válaszoltak, és hevesen írtam, mintha így mindazt, amit mondtak, magamba tudtam volna szívni.

Nem ringattam magam abba a tévhitbe, hogy azért mert leírom pontokban a folyamatot, hirtelen felnövök. Most sem teszem, de fontosnak tartom, hogy legyen valamilyen támpontunk, világítótornyunk a kamaszságban. Pontok, amikhez képest megállapíthatjuk, mennyire jó, hogy nem vagyunk még felnőttek.

Felelősségvállalás. Egyszerű szó, mégis olyan kevesen értik a lényegét. Mind a cselekedeteink utáni következmények felvállalása, mind az anyagi felelősség, mind a másokért való felelősségvállalás nehéz. Fel kell ahhoz nőni, hogy ne a kifogásokat keressük, ne a lehetséges kibúvókat kutassuk. Hogy felvállaljuk, ha elrontottunk valamit, ha más a véleményünk. A nagyszüleim hangsúlyozták, hogy nem szabad tévhitekbe ringatni magunkat, például arról, milyen önellátók vagyunk, mert egészen addig, amíg nem repülünk ki a családi fészekből, minden sokkal szebbnek és könnyebbnek tűnik. Abban a pillanatban, hogy már tőlünk függ, milyen ételekre van pénzünk, tudunk-e számlákat fizetni, rájövünk, hogy a személyre szóló levelek a saját postaládánkban korántsem okoznak annyi örömöt.

Erő. Az anyukám azt mondta, hogy mikor terhes volt velem, még nem érezte teljesen felnőttnek magát, pedig bőven a húszas éveit taposta. Amikor megkérdeztem, hogy mikor kezdte érezni azt, hogy felnőtt, azt felelte, az elmúlt nyolc évben – addigra már harmincöt fölött volt! Ekkor kezdtem megérteni, hogy a különköltözés, az önfenntartás és a gyerekvállalás ugyan elkerülhetetlen lépései a felnőtté válásnak, de nem az út végét jelzik. Fokozatosan kell felépíteni a saját életünket, és meg kell tudni húzni a határokat. 

Magabiztosság. A nagymamám azt mondta, sokszor észre sem veszi valaki, hogy felnőtté érett, de az életén látszik, érződik. Szerinte lerí egy emberről, hogy érett-e vagy sem. Láttatja azt a kisugárzása, a beszéde megfontoltsága, a problémamegoldó képessége és ezer más nonverbális jel.

Empátia. Sokminden elhangzott a beszélgetésben, de egy szó van, ami az összes közül kirítt, az egyetlen, amit duplavonallal húztam alá: empátia. Mert egy felnőtt vissza tud gondolni a gyermeki énjére, át tudja érezni, amit egy kisgyerek érez, és a helyén tudja kezelni, amikor egy kisgyermekkel kell foglalkoznia. Egy igazi felnőtt kapcsolatban van a gyermeki oldalával, és valójában mindig lesz egy része, ami nem fog felnőni. Kell az életbe a játékosság, a könnyedség és a lazaság. A véres komolyság sokszor csak megkeseríti a mindennapokat.

Megélt gyász. Egy szülő gyereke mindig a gyereke marad, hiába lépett már ki a nagybetűs életbe, hiába alapított saját családot. És egy gyermek mindig részben gyerek marad, amíg teheti. A nagypapám fogalmazta meg a legszebben és legfájdalmasabban a felnőtté válás lényegét. „Mindaddig, míg az egyik szülőnk él, nem nőhetünk fel teljesen, mert van kihez ilyen módon kötődni. Akkor, mikor már mindkettőjüket eltemettük, szakadunk el teljesen a szüleinktől, akkor válik ketté végérvényesen a gyermek az édesanyától és édesapjától. Ekkor kényszerülünk rá az önálló életre.”

Igen, a lista szubjektív. A saját közegem, a legközelebbi szeretteim feltételei ezek – és általuk talán az enyémek is. Egyelőre az egész felnőtté válást próbálnám késleltetni, de az élet húz magával, és néha a könnyeim a bizonyítékai annak, hogy felnőtté válni nem könnyű. Anno nem értettem, hogy az anyukám miért mondta, mennyivel szívesebben lenne gyerek, és hogy miért kellene kihasználnom, amíg csak az oviban játszásról szólt az életem. Azt hiszem, végül megértettem. Ma igazat adok neki.