Kedves naplóm, meddig bírod még?

Megosztó

Kedves naplóm, meddig bírod még?

Meddig tartanak az újévi fogadalmak? Mire alkalmas és mire nem a sokunk által imádott naplóírás? Vajon kitartóbbak leszünk általa? Miért éppen január elsejével kezdődik egy új fejezet a naplónkban? Felszabadító válaszokat kerestem...

Imádok naplót vezetni, csak egy a bibi: leginkább olyankor teszem, amikor valamit már többször megígértem magamnak, de még mindig nem sikerült maradéktalanul megvalósítanom. A teljesség igénye nélkül vázolok néhány ilyen célt: lefogyni balerinaalakra, befejezni az első-második-harmadik-sokadik kötetemet, valamelyik általam kedvelt mozgásformát végre rendszeresíteni az életemben stb.

Lehet, hogy nem egyedül vagyok ezzel: engem annyira megnyugtat, amikor újból és újból megígérem magamnak, hogy most aztán cserkészbecsszóra véghezviszem a fent említett feladatokat, és hogy még súlyosabb nyomatékot adjak szilárd elhatározásomnak, ismét elkezdek naplót vezetni. Rendszerint január elsején, amikor még semmiféle teljesítményt nem lehet számonkérni rajtam. 

 

Előveszem a vadonatúj, igazán tetszetős kötésű, rendszerint vintage stílusú füzetkét, amibe csakis töltőtollal írok, és azon nyomban kinevezem lelki társammá, akivel a fogadalmak betartásának embert próbáló, rögös útját fogom majd végigjárni. Naná, még szép, hogy a napló lesz a legjobb társam ebben a – most még nem vallom be magamnak, de röpke hat hét sem telik el, és kiderül – tiszavirág-életű kalandban.

Őszinteségi rohamomban ráállok a mérlegre és beleírom a valós számot (korábbi évek naplóiból sejthető, mennyire fogom ezt a számot szeretni jövőre), majd halált megvető bátorsággal felírom a célt. Szempillám se rebben, olyan komolyan veszem, hogy a kétszámjegyű különbség meg sem fog kottyanni így, hogy nem is egyedül kell helytállnom az ádáz harcban. Ugyanígy fellajstromozom irodalmi feladataimat, és indulhat a hajrá!

Január másodikán idegfeszítő fegyelemmel betartom, amit ígértem, hiszen új fejezet kezdődött az életemben, és amint azt már említettem volt, a naplómnak is. Este kimerülten zuhanok az ágyba, de nagyon boldog vagyok, hogy egész nap sikerült elkerülnöm a hűtőajtó nyitogatását, kimentem kocogni is, és kemény három órán keresztül kattogó írógéppé válva hódoltam a múzsámnak. Úgy jött az ihlet, mintha csak az volna a dolga, hogy lesse, mikor veheti át a hatalmat ujjaim fölött.

Harmadikán reggel fejfájással ébredek, de odase neki!, a kávé a másik legjobb barátom. A kocogást is végignyomom, az írás is sikerül, és ekkor még a naplómmal is képes vagyok őszinte lenni. Negyedikén viszont elkezdődik a munka: vissza a bányába! Ja, hogy én az ígéretek betartására kitalált stratégiát nem feltétlenül hétköznapokra terveztem? Az baj, mert egy „rendes” munkanapon pont negyedannyi időm jut futásra, írásra és az egyébként szuper diétás étrend megfőzésére, kiadagolására, mint ünnepnapokon vagy hétvégéken.

Indulhat az újratervezés: először is megmagyarázom a naplómnak, hogy miért térek el az eredeti tervtől, majd megnyugtatom magam „okos” kompromisszumokkal. Majd felkelek egy órával korábban, hogy legyen idő kocogni; majd főzök hétvégén nagyobb adagokat, és kiporciózva lefagyasztom, hogy tudjam magammal vinni a munkahelyre; majd hétvégén kétszer annyit írok, mint hétköznap, és akkor tudom tartani a heti ütemtervet, és így tovább.

Két dologgal azonban nem számolok: az alvással és a véletlenekkel. Persze, hogy kialvatlanul nem jön úgy az ihlet, persze, hogy a simának remélt hétköznapok megtelnek azonnali és legfontosabb teendőkkel, amelyek elviszik a fókuszt, nyilván nem leszek képes a vágyott egyenletes teljesítményre. Február közepére már elfáradok. Miért nem látom a mérleg nyelvén a változást, miért nem kerekedik ki rendesen már az a fejezet, mitől karikásak a szemeim? A naplóm viszont kifogás nélkül tűri, hogy egyre csak magyarázom a bizonyítványom, eredmény pedig még sehol.

Stratégiát váltok: ritkábban veszem elő a naplót, így nem kell szembesülnöm azzal, mi nem sikerült még eddig. Végül is a fejemben vannak a céljaim, nem igaz? Minek ide papírból összefércelt lelki társ? Számonkérés híján a halogatás szegődik mellém, ígéretesen kitartó társammá. Csak az a baj, hogy mire észreveszem, május van, lassan indul a bikiniszezon, és én olyan mélyre rejtem el év eleji ígéreteimet, amilyen mélyre csak lehet, de még a naplóba felírt számot sem akarom megnézni – pedig én annyira akartam a változást!

És milyen biztonságos partnert találtam hozzá: a naplók ugyanis nem szoktak visszaszólni, ha valami nem tetszik nekik, nem ordítanak az arcunkba, hogy „Anyukám, el vagy te tájolódva! Nem látod, hogy irreális, amit ígérgetsz magadnak? Nem kéne kevesebbet, nyugodtabban és őszintébben? Nem kéne elengedni a kényszeres méricskélést, és a mérleg helyett magadra figyelni? És nem kellene végre abbahagyni a lelki szemeteskosár teletömködését nyilvánvaló illúziók kudarcával?” A napló mindent elbír, az írás még meg is nyugtat. Akkor is, ha éppen kudarcainkat magyarázzuk. Óriási csapda.

 

Ezt a játékot oly sokszor eljátszottam már, hogy idénre meguntam. Békén hagyom a naplómat, nem ígérek neki semmit, így talán nem végzi megcsalt, lecserélt társként, aki csak a némaságával képes tüntetni. Cserébe úgy döntöttem, hogy az örömöt fogom keresni mindenben, ami eddig oly nehéz volt, és elfelejtem a centit, a mérleget meg az oldalszámokat. December valahányadikától élek így. Fogalmam sincs mióta, csak azt tudom, hogy egyszer csak elkészült a fejezet, az ünnepek alatt lement két kiló, és a nyakam is ritkábban fáj.

Nem tudom a receptet, de ha megkérdezed, hogy csinálom, olyasmik jutnak eszembe, mint az elengedés, az elmélyülés és a hála.

Ja, tényleg, ezt majdnem elfelejtettem: közben megtanultam hálát adni mindazért, amim van, és ami éppen sikerül. Néha egészen apró dolgokért. Vettem-e naplót idénre? Igen! De csakis a legjobb élményeimet fogom beleírni, egyetlen ígérettel sem kábítom magam. Jövőre elárulom, mi minden került bele.

Ajánljuk még:

 

Már követem az oldalt

X