Illegalitásban működött negyven éven át egy apácarend Érden – „Létükkel ártottak a népi demokráciának”

„Az a legnagyobb titok, amit mindenki sejt, de senki nem tud”

A II. világháború végén, még a szovjet katonák bevonulása előtt egy szerzetesi életre elköteleződni akaró, fiatal lányokból álló csoport látogatta rendszeresen a zirci apátságot. Készek voltak megalapítani a ciszterci rend női ágát. A zirci főapát Naszályi Emil atyára bízta teológiai képzésüket és felkészítésüket a monostori életre. A lányok az államtól kapott 50 holdnyi földön gazdálkodtak. Megkezdődött a közösségi élet, és a novíciák felkészülése a szerzetesi életre.

1949-ben, épphogy letették az első nővérek az örökfogadalmukat, a rendet feloszlatták. A nagyesztergári plébániáról menniük kellett, de még előtte hoztak egy döntést: akárhogy lesz is, együtt maradnak. Emil atyával közösen Érdligeten találtak albérletet. A kérdés már csak az volt, hogyan működtessék a monasztikus rendet feltűnés nélkül egy falu végi kis házban?

Közösség helyett egy család látszatát keltették. Naszályi Emil atya visszavette a szerzetesi szolgálata előtti, civil nevét, így lett belőle János bácsi. Az apácák is elhagyták szerzetesi neveiket, az egyik nővérből pedig unokahúgot kreáltak, még a Naszályi nevet is felvette. Gemma nővért (Punk Gabriellát), a rend elöljárónőjét, későbbi apátnőjét édesanyának szólították. Sokszor láttak vendégül gyerekeket, ez is erősítette a családi idill képét.

Mindenkinek dolgoznia kellett. Egyébként is tilos és büntetendő volt a kommunizmusban a munkakerülés, de hogy a látszatát is elkerüljék, hogy ők máshogyan élnek, mint a többi ember, mindenkinek volt egy „világi” munkahelye is. Tilos volt beszélniük arról, hogy ők szerzetesek, mert azzal veszélybe sodorták volna a rend fennmaradását.

Nem látszódhatott rajtuk, hogy szerzetesek. Sem Emil atya, sem az apácák nem öltöttek többé szerzetesi egyenruhát, hanem a kor divatjának megfelelően úgy öltözködtek, mint bárki más. Még színházba és operába is eljártak, hogy legyen mit mesélniük hétfőnként a munkahelyeiken.

„Nem a ruha, a regula teszi a szerzetest”

Mindeközben élték a szerzetesi életüket is. Hajnalban keltek imádkozni, este zsolozsmával zárták a napot. Maximálisan teljesítették a Szent Benedek-i Regula „Imádkozzál és dolgozzál!” szerzetesi parancsát. Apostolkodni viszont szigorúan tilos volt, nehogy felfedjenek bármit is szerzetesi hivatásukból. Életszentségüket imájukkal, munkájukkal és a másokhoz való odafordulásukkal képviselték.

„Létükkel ártottak a népi demokráciának”

Minden elővigyázatosság ellenére egyértelművé vált: a Belügyminisztérium tud róluk. 1968-ban házkutatást tartottak mindhárom ingatlanjukban, és bevitték magukkal Emil atyát és Gemma nővért tiltott egyesülés vezetésének alapos gyanúja miatt. Egy hónapon át folyamatos kihallgatások folytak. A szomszédokat is kikérdezték, de csak annyit tudtak mondani róluk: ezek csak dolgoznak és a kertet művelik.

Mikor a hivatal emberei egy kanapé mögött az Emil atya tanításait tartalmazó magnószalagokat is megtalálták, a nővérek azt hitték, mindennek vége.

Ugyan felfedték létezésüket, aktív „ellenséges cselekedetet” nem tudtak rájuk bizonyítani. Egy idő után a megfigyelők is rájöttek, hogy a „sororok” (a nővér latin elnevezése) nem jelentenek veszélyt a rendszer számára. 1971-ben, titokban sor kerülhetett Gemma nővér apátnővé benedikálására is. Endrédy Vendel bencés főapát végezte a szertartást Pannonhalmán, akiktől az apátnő még egy pásztorbotot is kapott kölcsönbe… Az élet ment tovább, a nővéreket a hatóságok megtűrték.

Egy megfigyelő tiszt jelentésében ez állt: „A mai napig nem értem a szerencséjét egy ciszterci apáca csoportnak, akik annak idején és most sem lettek felgöngyölítve. Ez a csoport feloszlatás után is egyben maradt és az évek során erős szervezéssel az ország legerősebb, illegálisan fennálló apáca csoportjává váltak.”

A rendszerváltás után ismét legális lett a ciszterci rend, és hivatalosan is elismerték a Regina Mundi közösségét. Az érdi telken ma már egy templom és egy élő közösséget magáénak tudható monostor áll.

A film azóta elnyerte az Ars Sacra Filmfesztivál legjobb rövid dokumentumfilmért járó díját, valamint az olaszországi Religion Today Filmfesztival fődijat (Grand Prize In The Spirit of Faith). Az alkotás az iamnewhere gyártásában készült, rendezője Bak Zsuzsanna. A képeket Kosztolni Ildikó producer bocsátotta rendelkezésünkre.