Igenis oké lehet, ha a gyerek pórázon, „ketrecben” van

Természetesen minden szülő saját habitusa és gyermeke jellemző tulajdonságainak ismeretében dönt ezekben a kérdésekben, de nyilván befolyásolja a döntést otthonuk kialakítása is. Az is fontos szempont, hogy vélekedik minderről a környezet – még akkor is, ha egyébként csak szavak szintjén támogatják vagy éppen ítélik el a szülőket, mert a veszélyek elhárításánál, a problémák kezelésénél nincsenek jelen. Csak néha megjelennek, összecsapják a kezüket a babakarám láttán, és felháborodva rákérdeznek: „Most tényleg ketrecben tartod a gyereket? Még jó, hogy csirkehálót nem borítasz rá!”

Ilyenkor a szülő – tapasztalataim szerint jellemzően az anyuka – magyarázkodni kezd, hogy egy pillanatra se tud egyébként a kúszó-mászó, felálló, tipegő gyerek mellől elmozdulni. Nem tud lépni, még a mosdóba se jut el, mert a gyerek mászik utána, nincs akadálya, mindent felborít, mindenbe belekapaszkodik, akármit magára ránt míg feláll, utána dülöngél, imbolyog, végül jó esetben a fenékre tottyan, rossz esetben a fejére. Sír és bömböl aztán, de még így is örülünk, mert néha tényleg csak valami segítő angyal keze lehet abban, hogy a gyerek túléli a saját gyerekkorát. Az anya tudja, hogy kész csoda, hogy (eddig) nem törtét nagyobb baj, mégis magyarázkodik, hogy szerinte kell a védelem, mert nem lehet mindenhol ott a szeme, pláne ha van nagyobb gyerek is, vele is foglalkozni kell. Elég a bajhoz, ha csak egyszer félrepillant, hátat fordít. Jó hát, hogy ott az a karám. Szerinte. És azt nem teszi hozzá, de magában azért érzi: hiába a szülői igyekezet, hiába alakítja bárki át a lakást, a kicsi környezetét, nem lehet ezerszázalékosan bomba bababiztos otthont teremteni, mert ha csak a csupasz falak maradnak, meg a padló, akkor is úgy fog esni a gyerek hogy az neki fájjon. Aki nevelt-gondozott már kisgyereket, az pontosan tudja, hogy megy ez.

Kockázatos minden pillanat.

Mert tényleg elég egy gyenge perc, egy ásítás, egy elfordulás. Elég, ha csak elöblítünk egy bögrét, vagy bepakolunk egy mosást, kilépünk egy kosár fáért a fészerbe. A gyerek pontosan abban a pillanatban ugorja majd át saját határait és tesz valami tőle szokatlant, amikor lanyhul a szülői figyelem. Szinte törvényszerű a dolog.

Vagyis, aki úgy dönt, hogy ő bizony a gyerek biztonsága, a család nyugalma érdekében, a legveszélyesebb helyzetek elkerülés okán néhány percre, rövidke időre, de járókába, babakarámba teszi a gyereket, az így érzi magát biztonságban, és így tudja biztonságban a gyerekét is. Illik ezt a döntést tiszteletben tartani, mert ő a szülő, az ő felelőssége vigyázni a gyerekre, és a saját lelki egészségére is. Senkinek nem segít az, ha még pisilni is szorongva jár az anyuka. Az ő joga és kötelessége a védelmi határok kiépítése, az eszközök megválasztása, és nem másé – tehát

el kell tudnunk fogadni, hogy egyénenként más és más módszereket választunk.

Ezért nem kell szerintem a babahevedert vagy pórázt alkalmazó szülőket sem dorgálni. Bár a társadalomban nem mindenki gondolkodik erről kifejezetten megengedően, ezért továbbra is kapnak furcsa pillantásokat, beszólásokat az óvatos apukák és anyukák, én amondó vagyok, inkább nézzenek csúnyán a pórázzal gyermekét óvó szülőre a járókelők, minthogy az eleven gyerek lelépjen a járdáról egy autó elé.

### ZONE-2 ###

Az, hogy mások tapasztalata szerint a gyerek kézen fogva is biztonságban van, az mások tapasztalata – és lássuk be: olykor szerencséje. Az a szülő, aki pórázzal, hámmal sétál a belvárosban, minden bizonnyal más élményekkel a háta mögött hozta meg ezt a döntést. Egyébiránt kaptam már el úttesten szülőtől elszaladó gyereket jómagam is, rántottam már vissza kamaszt autó elöl, és engem is rántott már vissza idegen ember, amikor felnőttként léptem le egy autó elé. Ezer módon vigyázunk egymásra ismeretlenül is, póráz nélkül is. Hogy szülőként nem arra alapozunk, hogy lesz, aki megmenti a gyereket, hanem mi magunk teszünk lépéseket ezért, szerintem nem elítélhető. Akkor sem, ha a másik módszere nekünk kevésbé szimpatikus.

Az élet tele van kockázattal, születésünk pillanatától az utolsó percig veszélyek leselkednek ránk, és mi csak rövid ideig foghatjuk a kezét a gyerekeknek, csak rövid ideig óvhatjuk őket úgy, ahogy azt belső működésünk diktálja. De azt kívánom mindenkinek, hogy találjon rá arra a módszerre, eszközre, amit őt hatékonyan segíti, amitől magabiztosabb szülő lehet abban az időszakban, amikor neki kell vigyáznia az utód minden lépésére.