Idegeneknek el a kezekkel a pocaktól – de a kismama simogassa azt

Minden kismama gyönyörű, és a szerencsésebbek tele vannak álmokkal. Csupa édes ígéret az, aki életet hord a szíve alatt. Gyönyörű látvány, ahogy ösztönösen a pocak felé kúszik az anyukák keze. Ahogy simogatják a láthatatlan életet. Ahogy szavak nélkül beszélnek hozzá. Ahogy szeretnek. Már akkor szeretnek.

Néha váratlanul mellém ül a lányom, a hasához húzza a kezem, érezzem én is a baba mozdulását. Hihetetlen érzés, pedig volt benne részem nekem is. Az ő rúgásaira is emlékszem. A folytonos babacsuklásra. A várakozásra. Minden pillanat megvan. Furcsa, hogy olyan sok mindent elfelejtek már, de érzések szintjén ez megmaradt.

Boldog vagyok a bizalom miatt is, hogy meg akarja velem osztani ezt az élményt, hiszen nagyon is bensőséges ez a szituáció.

 

Ő se engedi, hogy bárki lapogassa a hasát, ahogy én is berzenkedtem ettől.

Pedig a legtöbben még mindig úgy érzik, egy kismama hasa közkincs, közterület.

Megsimogathatom? – kérdezik sokan –, de mielőtt válaszolhatna a kismama, már ott is a kéz, egy idegen kéz a pocakon. Fel alá járkál, mint saját udvaron. Hány alkalommal léptem hátra ingerülten annak idején, már magam se tudom.

Nem szerettem, ha valaki csak úgy odanyúl, mintha a terhes has, az kevésbé lenne intim és tilos, mint akkor, ha nincs az anyaméhben gyerek.

Pedig furcsa lenne, ha egy váratlan találkozásnál egy ismerős, vagy kolléga cinkosan ránk mosolyogna, és azt kérdezné, ugye nem baj? És nyúlna a hasunk felé magabiztosan, azt latolgatva, mi van a bőr, az izom alatt.

Egy kismama pocakja szerintem magánterület. Tiltott zóna, ahova csak az léphet be, akit behív a kismama. Az apuka, a nagyszülők (ha olyan a viszony), testvér, pár jóbarát. Néhány ember lehet csak bennfentes, és ez így van rendjén. Az az egészséges, ha nincs ott idegen kajtatás, nincs népvándorlás, nincsenek kíváncsi, mozdulásra váró, idegen kezek.

Hiszem, hogy érzi a baba is a kívülről érkező nyomást, és csak azért se mozdul, ha számára az a kéz nem otthonos. Megdermedve vár. Kivár. Lapul éberen. Néha elképzelem, ahogy ilyenkor csak úgy ver a szívük riadtan, semmit se értve ebből a furcsa, kinti világból, a birtokháborításból.

Én úgy érzem, a babák az anyukák kezére, simogatására vágynak, meg az apukájuk kezére, hangjára. Nagyon is szűk az a kör, ami akkor még – az anyaméhben töltött időben – a babának elfogadható.

De az anyakézre nagyon vágyik, akkor is, ha néha azzal riogatják a kismamákat, hogy idő előtt indul majd be a szülés  a „sok simogatástól”. Lehet, hogy van ilyen veszély. Én magamon ezt nem tapasztaltam, pedig az első jeltől, meg a bizonyosságtól kezdve a hasamon volt a kezem. Hol lett volna máshol?

Van simogatás, ami ennél ösztönösebben ébred?  

Ami ennél jogosabb, vagy hitelesebb?

Ami már akkor ad és szeret és óv, amikor a kicsi még meg se születik?

Van szebb mozdulat az életben annál, mint amikor egy kismama mindkét keze felfedezi a kicsi formáit, amikor követi annak mozdulatait a testén belül?  

Azt mondják, hogy egész életünkre meghatározó lesz az, ahogyan kicsiként szeretnek minket. Ahogy és amennyit érintenek minket gyerekként. A simogatás, az ölelés, a testi érintés jóval több a gyengédség, a szeretet, az összetartozás, a védelem puszta kifejezésénél. Ma már tudjuk, hogy a bőrkontaktus jótékony, semmi mással nem helyettesíthető hatással van az idegrendszerre, a hormonháztartásra, a gyerekek fejlődésére.

Olyan varázslatos étek a simogatás, ami kívül-belül táplál.

Amikor nem a kezéből etet az anya, hanem a kezével, akkor életre szóló elemózsiát ad.

Én biztos vagyok abban, hogy ez a anyaméhen belül, pontosan így működik. Erősebb és ellenállóbb, boldogabb lesz az, akit már ott belül így szeretnek, így ölelnek, így simogatnak, így készítenek fel az életre. Simogatással.