Amikor először hallottam a tanúságtételedet egy börtönpasztorációs előadáson, nagyon elgondolkodtam. Szó volt a hajléktalanságról, a bűnözésről, a drogról, melyek mind a múltad részei. Nem gondoltam volna, hogy mindebből van felállás. Hogy érzed, a te életed mikor indult el a lejtőn?
Nem akarom másra hárítani a felelősséget, de annyit muszáj elmesélnem, hogy én egy ötgyermekes cigány családba születtem, ahol nem volt ismeretlen az egymással való kiabálás, a fizikai erőszak, a droghasználat, és a felszínen, kifelé mutatott családkép a valóságban teljesen más volt. Korán megtanultam, hogy nem szabad kimondani dolgokat. Egy rendes, törvénytisztelő családként tekintettek ránk, közben a szüleim csalásból éltek. És ezt a viselkedési mintát én is átvettem már gyerekként:
otthon én voltam a jó kisfiú, de amint kitettem a lábam a lakásból, csak a rosszaságon járt az eszem.
A droggal mikor találkoztál?
Már gyerekként mindig valami olyan elfoglaltságot kerestem, ami „lekapcsol” a valóságról. Elkezdtem a barátoknál számítógépes játékokat játszani, aztán eljártam szerepjátékokra, aztán a drog is erről szólt. Bármilyen áron, de más tudatállapotba akartam kerülni. Legelőször droggal a gimnázium vécéjében találkoztam. Kimentem dohányozni, és rányitottam egy srácra, aki éppen szorította el a vénáját…
Akkoriban váltál függővé is?
Nem. Akkor egy nagyobb szünet következett, és amikor beköltöztünk a nyolcadik kerületbe Pesten, azt nagyon nehezen éltem meg. Egzisztenciálisan egyértelműen visszalépés volt, és a környezet is sokkal lepusztultabb volt, mint előtte Kőbányán. Összebarátkoztam egy igazi lázadóval, akinek az életmódja nekem nagyon tetszett.
Mintha valóságon kívüliek lettünk volna,
együtt néztük le és becsméreltük a világot. Nagyon jól éreztem magam ebben. Akkor kezdtem el füvezni: ez a barátom tekerte nekem az első spanglit. Aztán jöttek a keményebb drogok, partifüggő lettem, és a pénzért elkezdtem becsapni embereket, olyanokat is, akik kitüntettek a barátságukkal. Egy kábítószeresnek egy idő után semmi más nem számít, minthogy megszerezze a következő adagot.
Egyszer ittasan mentem be az iskolába, és elkezdtem üvöltözni mindenkivel, hogy ne zavarjanak a pihenésben… Kirúgtak a gimiből, aztán átkerültem egy esti iskolába, de onnan már nem volt megállás. Nem lehetett bírni velem.
Ez mit jelent?
Az éjszakai élet ismert figurája lettem. Bulikba jártam, szerencsejátékoztam, gyógyszerfüggővé váltam, és az ezekhez szükséges pénzt bűnözésből szereztem.
Ki-be járkáltam a börtönből, kisebb-nagyobb bűncselekményekért tizennyolc alkalommal ítéltek el,
ezekért összesen hat évet ültem. Közben a szüleimre már sem anyagilag, sem erkölcsi értelemben nem számíthattam. Így akárhányszor megfogadtam bent, hogy abbahagyom a bűnözést és jó útra térek, már a szabadulásom napján pénz után kellett, hogy nézzek. És kezdődött minden elölről.
Mikor jött a mélypont?
Miután azt hittem, sínen vagyok… A börtönben elkezdtem dolgozni, ez volt az első rendes munkahelyem. Elkezdtem újra a gimnáziumot, és Istennel is kezdtem jóban lenni. Nagyon keményen elhatároztam, hogy a szabadulásomat követően normális életet kezdek. Megfogadtam, hogy nem megyek haza, ugyanabba a környezetbe, ahol eddig éltem, hanem Gyálra költöztem.
Évfolyamelsőként érettségiztem, felvettek a Pécsi Tudományegyetemre, terveztem a jövőmet.
Sajnos azonban egy rosszul választott párkapcsolat miatt újra elkezdtem magam belőni. Együtt kábítószereztünk. Nagyobb volt a mélység, mint azelőtt valaha. Visszaköltöztünk a nyolcadik kerületbe, és rövid időn belül megint ott találtam magam a börtönben. Aztán következett az öcsém halála. Ő is elkezdett drogozni, és többször megemlítette, hogy felakasztja magát. Nem vettük komolyan. Aztán én találtam rá. Ezután elkezdtem úgy élni, mint egy barlanglakó.
Nem fürödtem, szakállat növesztettem, és lőttem magam. Aztán elvették tőlünk a lakást.
Hajléktalan lettem. De még akkor is csak azon aggódtam, hogy elveszítettem a biztonságos helyet a kábítószerezéshez. Beköltöztem a ház pincéjébe, romházakban is aludtam, alkalmanként hajléktalanszállón. Egy Karácsonyt a pincében töltöttem el: éhezve, tetvesen a sötétben. Azt hiszem, az volt a mélypont.
Van olyan, hogy egy hajléktalan jól érzi magát?
Igen. Ezt hívjuk dzsánkinak: ez a szép oldala az otthon nélküli életnek. A tökéletes szabadság megélése. Van nálad pénz, a hátizsákodban kaja, fű, és kifekszel a Gellért-hegyre egy hálózsákban a csillagos ég alá. És tudod, hogy nem kell másnap helytállni, nem kattog az agyad semmilyen problémán.
És hol a hiba?
Ott a hiba, hogy amikor elfogy a drogod, mélyebben leszel, mint gondoltad. A hajléktalan boldogsága mindig csak ideiglenes. Legtöbbjüket a függőségük tartja életben, de az is tartja lent őket. Ezért gondolom azt, hogy
egy hajléktalan esetében nem az otthontalanságot kell először kezelni, hanem a függőségét.
Sokan ezért csalódnak, mikor megpróbálnak segíteni. Nem értik, hogy miért esik ugyanoda vissza az az ember, akinek lehetőséget kínálnak a jobb életre.
Te miben reménykedtél, amikor sokadszor is az utcán laktál?
A börtönben. Tudtam, hogy ha bevonulok, ott esélyem lesz megint összeszedni magam. Apróbb bűncselekmények miatt még volt hátra egy év egy hónapom. Feküdtem a Kálvin téren – mint mindig, a virágos mellett –, és a Szent Egyed közösségtől odajött hozzám Anita és Bálint. Elkezdtünk beszélgetni, bevásároltak nekem, és azt mondták, ha bevonulok a börtönbe, ők szívesen leveleznek velem, és meglátogatnak.
A börtönben az a legrosszabb érzés, amikor egyedül vagy. Amikor tudod, hogy kintről senki sem fog meglátogatni.
A velük való beszélgetés után azt éreztem, hogy végre valakinek számítok. Ez akkor nekem egy óriási kapaszkodót jelentett. Úgy vonultam be a börtönbe, hogy ha Isten kezét megfogom, akkor csak jól alakulhat az életem. De fogalmam sem volt, hogyan kell ezt csinálni, hogyan kell kereszténynek lenni. Később Anita és Bálint rendszeresen látogattak, ezen kívül nagyon sok felekezet járt be a börtönbe hozzánk, és én mindenhová elmentem: szentmisére, bibliaórára, tanúságtételekre. Tanultam és imádkoztam.
Aztán szabadultál. Utána mi következett?
A szabadulásom napján a pannonhalmi bencésektől Iván testvér várt rám az ajtóban, és felajánlotta a segítségét. Pannonhalmára költöztem, segítettek albérletet találni. Jelenleg asztalosnak tanulok, mellette dolgozom. Úgy érzem, az Isten tenyerén ülök.
Jézus azt mondta a bűnösnek: „Én sem ítéllek el. Menj, de többet ne vétkezzél!” Mit jelent neked, hogy megtértél?
Mindent ennek köszönhetek. Biztos vagyok benne, hogy Jézus Krisztus nélkül újra megfeneklene az életem, és újra a kábítószerhez nyúlnék. De persze ez nem azt jelenti, hogy hátradőlhetek. Bennem is minden nap, ahogy Szent Pál is írja, a régi és az új ember tusakodik, és ez mindig így lesz.
A Bibliát először teljesíthetetlen varázsigék gyűjteményének láttam.
Mára már a sajátoménak érzem a szavait, rendszeresen feljárok az apátságba együtt imádkozni a szerzetesekkel. Nem tudok már Isten nélkül élni.
És mik a hosszú távú terveid?
Két és fél év telt el azóta, hogy megtértem, és tudatosan hátat fordítottam korábbi életemnek. Sikerült bocsánatot kérnem több embertől is, akiket annak idején méltatlanul vertem át. Meg tudtam bocsátani a szüleimnek, és hálás vagyok, hogy az új életemet támogatja a családom. Készülök a szentségi életre, ami lehet a házasság, de nem titok, kacérkodom a szerzetesi élethivatással is. Van egy úgynevezett magiszterem, egy szerzetes Pannonhalmán, aki vezet engem ezen az úton. És apostolkodom. Mióta tudom, hogy Isten kegyelme ingyenes, és belé kapaszkodva bármilyen mélység legyőzhető, azóta feladatomnak érzem, hogy a saját példámon keresztül ezt másoknak is elmondjam.
Sok helyre hívnak előadni?
Igen. Legutóbb például Bakonybélben voltam egy ökumenikus konferencián, ahol a gyűlölet, az idegenkedés és az előítéletek volt a téma. Szociológusok és teológusok után kellett előadást tartanom. Ha tanult emberek előtt kell előadnom, mindig attól félek, hogy pallérozatlannak, csiszolatlannak, műveletlennek látnak. De van bennem egy hajtóerő, mely nem enged ilyenkor sem lankadni: apostolkodhatok Jézus Krisztus nevében. Ez minden félelmet megszüntet bennem. Egyébként úgy látom, a fiatalok helyzete a legnehezebb. Mikor egy iskolában mesélem el a történetemet, úgy érzem, a fiatalok nagy része nem fogja fel, milyen nagy a tét. Hogy
csak egy életünk van, és azzal kell jól sáfárkodnunk.
A börtönben ez könnyebb: ott nem kell elmagyarázni, hogy mi történhet, ha átléped a határt.
Ajánljuk még:
„Minden megpróbáltatástól csak erősebb lettem” – Szabival, a pékkel beszélgettünk
Magyarország András-naptól vízkeresztig is nagyon finom – Borbás Marcsival új könyvéről beszélgettünk
Kovász, ami sosem fog kiszáradni – Gáll Tímeával és Gáll Leventével beszélgetünk
