Megosztó

Tényleg jó lenne gyerekmentes városrészeket kialakítani?

Nemrég egy tiktokker vetette fel a gondolatot, milyen jó lenne egy olyan negyedet kialakítani, ahova a gyerekeknek tilos lenne belépni. Egy abszolút gyerekmentes övezetet kívánna, mert nem jók a tapasztalatai. A bejegyzést megelőző alkalommal például egy uszodában volt, ahol a vízbe ugráltak a gyerekek. Sivalkodtak is.

Természetesen kapott hideget, meleget a bejegyzése kapcsán. Sokan ellenvéleményt fogalmaztak meg, és azt javasolták, költözzön nyugdíjasfaluba, ott majd nem zavarják a gyerekek. Mások viszont, még szülők is, hasonló – ha nem is ennyire éles – véleményt fogalmaztak meg. Sok ember szerint valóban több olyan közösségi helyre lenne szükség, ami gyerekmentes. Több kávézóra, étteremre, szállodára, és egész városrészekre is.

E kérdés kapcsán nem nyilvánítok direkt módon véleményt, csak elmesélem, hogy négy gyerekem van és öt unokám. Amikor kicsik voltak a gyerekek, hangos volt tőlük a ház. A szomszéd gyerekekkel rendszerint a házunk előtt az utcán, az udvaron és sokszor benn a házban is rajcsúroztak. Ha nem az én gyerekeim játszottak, bringáztak, dömpereztek, fogócskáztak hallástávolságon belül, akkor a többi gyerek tette ugyanezt. Fiúk, lányok vegyesen. Csiviteltek, nevettek, lármáztak – gyerekhangok jelezték, hogy élet van a környéken.

Zsákutcában laktunk, nem volt átmenő forgalom, így lett a közös utca és élettér egy az egyben gyerekjátszótér. Mi, szülők, ha nem tudtunk kint lenni velük, akkor az ablakból lestük őket, meg a hangokra füleltünk. Akkor kellett nagyon gyorsan, de villámgyorsan szaladni – ha hirtelen csend lett. Az sose jelentett jót.

Voltak persze olyan időszakok, amikor a szülők tapintatos magatartásra ösztönözték a gyerekeket. Mert pici baba született valamelyik házban, vagy egy idős ember nagybeteg volt, és otthon ápolták. Ezt megjegyezték a gyerekek és az érintett házak előtt elhalkult a zsivaj, hogy pár méter után újra lendületet kapjon. Persze hallani lehetett így is az adott házban őket, de nem igazán volt ez feszültségforrás, mert ma nekem van kisbabám, holnap meg majd máshol kell a tapintat – próbáltuk féken tartani a sajátjainkat.

De azt is tudtuk, egy-két év, és az összes gyerek együtt ugrál majd a felnőttek idegein.

Mindezzel nem arra utalok, hogy féktelen üvöltözés uralta azt a falurészt, utcát, csak azt, hogy a gyerekek az élethez tartoznak. Megtanultunk együtt élni velük, és úgy halkult-erősödött a gyerekzümmögés, ahogy azt a természetes élet diktálta, és soha egyetlen veszekedés sem volt ebből.

Mikor jutott el oda a világ, hogy a gyereklárma sérti a szíveket?

A minap wellness szállodában töltöttünk pár napot. Kicsi babák is voltak ott a szülőkkel. Nem is egy, hanem öt is, és nagyobbacskák is. Az egyik reggel nyűgös volt az egyik csecsemő, a wellnesstérben meg egy anyuka háromszor is rászólt a három év körüli kisfiára, hogy ne ugráljon.

Engem se a kisbaba sírása, se az ugrálás nem hozott ki a sodromból.

Tapasztalatból tudom, hogy az emberi életben ez múló kellemetlenség.

Érdemes ezzel megbarátkozni, empátiával fordulni a szülők felé, akik próbálják nyugtatni a kisbabát, mert idegesebbek, mint te magad, és annak se könnyű, aki ötödjére szól a gyerekére, aki hatodszor is a vízbe ugrik. Lehet, azért, mert tél végén annyira hiányzik már neki a víz, a levegő, a tér, hogy megbokrosodik, mint egy tavaszt érző kiscsikó.

Engem nem zavart a gyereklárma ott se, de mondom, nálam ez a természetes élet velejárója, ráadásul én is lármáztam gyerekként.

Egyszer egy hivatalos ügyintézés kapcsán egy iroda előtt várakoztam, ott láttam a következő jelenetet, ami nagyon megmaradt bennem: egy négy év körüli kisfiú ült a széken, mellette az anyukája. A kisfiú tele volt kérdéssel, hangos volt. Az anyukája csendre intette, majd otthon beszélgetünk, mondta. Akkor a kisfiú fütyörészni kezdett. Az anyja csendre intette.

Akkor a kisfiú elkezdte lóbálni a lábát.

Az anyja rászólt. Akkor a kisfiú elkezdett kicsit előre-hátra imbolyogni a széken. Az anyja megint rászólt. Akkor a kisfiú a két kezét összekulcsolta, és elkezdte pattogtatni a kis ujjait... Értitek? Az a gyerek csak élt…. mozgásban volt, számára kínszenvedés volt a csend, a mozdulatlanság. Nem természete a gyereklétezésnek a hangtalanság, a feszes vigyázz.

Persze, tudom azt is, hogy van, akinek nem lehet, és ez fáj. Kedves, persze, a más gyereke, egyszer-kétszer, de nap mint nap esetleg belemarhat a szívbe az az önfeledt kacagás... Nem tudhatom, mit érez, akinek nincs és nem is volt, de ezt az ominózus bejegyzést egy huszonhét éves lány osztotta meg, és szülők is értettek egyet vele.

Felmerült bennem a kérdés, hogyan nézne ki egy ilyen városrész. Ott nem mehetnek vajon a gyerekek boltba, postára, könyvtárba, hivatalba, bankba se? Sehova?

Ott olyan emberek élnének, akik nem is voltak gyerekek?

Amikor olvastam a tiktokker bejegyzését, először dühös lettem. Aztán szomorú, és próbáltam elképzelni egy világot, amiben nincs helye a gyerekeknek egyáltalán.

Egy világot, amiben nincs gyereklárma. Nincs nevetés, gyereköröm, édes gyerekhangok, meg kérdések és gyerekcsodálkozás. Nincs mondókázás, meg gyerekdal, fütyörészés és ölelő gyerekkarok, ruhára csöpögő fagyi, labdázás meg fogócska, kisbiciklivel való száguldás.

Számomra sivár, örömtelen az a kép, de lehet, én élek rossz oldalon. Vagy csak emlékszem arra: én is voltam gyerek.

 

Már követem az oldalt

X