Család

„Laza anyuka voltam, de...” – te milyen félelmedet nem bírtad levetkőzni?

Az anyai habitus nem egyforma: van, aki állandóan félt, túlfélt, míg más képes átlépni saját félelmein, és szélesebb teret hagy a gyermeki próbálkozásoknak. Nekem valamiben sikerült meghaladnom magam, másban viszont közel sem kerültem ehhez... és hogy bánják-e a gyerekeim? Megkérdeztem!

„Ne mássz fel, leesel, jaj bajod lesz” – kiabáljuk sokszor a gyereknek, és nincs ezzel semmi baj akkor, amikor aktuálisan tényleg balesetet előzünk meg. Ám sokszor szokássá válik a szólongatás, az aktuális veszély elkerülésre való felhívásból kántálás lesz, amikor csak mondjuk, meg mondjuk, meg mondjuk a magunkét... Arra a folyamatra, miképp alakult ez, talán rá se látunk, ahogyan arra sem, hogy

az örökös kántálással kiszorítjuk a gyerekből a kezdeményezőkészséget.

Mert amikor mindenben veszélyt szimatolunk, ugrunk akkor is, amikor nem kellene – például amikor elkapjuk a gyerek kezét a játszótéren, mert „hú de magas, túl meredek” a mászóka, „oda aztán ne menj fel!”, miközben nála kisebbek is vígan lecsúsznak róla – akkor valójában semmi jót nem teszünk.

Nagyon sokszor a saját félelmeink látják magasabbnak a csúszdát, mint amekkora. Ugyanígy saját félelmeink, a bennünk újra- és újraszülető rémképek láttatják kisebbnek, erőtlenebbnek, ügyetlenebbnek a gyerekünket, mint amilyen valójában.

Néhány hónapja tűnt fel a médiában egy Jax nevű brit gyermek, akit szülei a Montessori-pedagógia elvei mentén nevelnek. Ő nemcsak teát főz egyedül, de igazi késeket használ, bepakolja a mosó- és szárítógépet, barkácsol, és még tököt is farag, ha úgy hozza kedve. Édesanyja szerint ez az önállóság a Montessori nevelési módszernek köszönhető. Természetesen, amikor ez a hír megjelent a médiában, a közösségi oldalakon egymásnak feszültek a kommentelők. Volt, aki elítélte a szülőket, felelőtlennek bélyegezte őket, akik szerintük nem alkalmasak arra, hogy gyermeket neveljenek. Mások az egekig magasztalták az anyát, mert szerintük a gyereknek igenis teret kell adni ahhoz, hogy valódi képességei kibontakozzanak, és ha a megengedett tevékenységek felett ott van a szülő szeme, akkor ezzel nem lehet gond.

Én a középtáborhoz tartozom: szerintem a világon nincs azzal semmi baj, ha a gyerek segít ki- meg bepakolni a mosógépet, előkészíteni az ebédet, leszedni az asztalt, sőt – örömteli a közös munka. De hegyes, éles kést nem adtam és nem is adnék egy kétéves kezébe. Nem azért, mert nem bízom a szülői felügyelet hatékonyságában, hanem mert én úgy érzem, balesetveszélyes lenne a helyzet. Hiába gyors a szülő, ha a gyerek késsel a kezében hirtelen pördül egyet, vagy megbotlik, vagy bármi egyéb – akinek van gyereke, tudja: megtörténhet akármi. De hajlandó vagyok elhinni az anyukának, ha azt állítja, hogy ők szülőként ezt a helyzetet totálisan kontrollálják. Ezesetben

elfogadom, hogy ez az ő útjuk. 

A példájukból, a példa nyomán feltörő indulatokból és a saját érzéseimből pedig azt tudtam leszűrni, hogy nagyon eltérő módon állunk a gyereknevelésben a kockázat kérdéséhez. Egyen-egyenként teljesen máshol húzzuk meg a határt. Egyrészt azért, mert mi ismerjük a legjobban a saját gyerekünk képességeit, másrészt mert a saját tapasztalataink szűrőjén keresztül látjuk ezt a kérdéskört is. Nyilván szeretnénk mindannyian jó szülőként megelőzni a bajt, olykor pedig még így is azzal követünk el hibát, hogy túl szűkre húzzuk a határt, máskor meg túl tágra hagyjuk...

Én például pontosan tudom (és utólag is bánom), hogy saját, tűzzel kapcsolatos félelmeimet plántáltam a gyerekeimbe. Annyira féltem attól, hogy tűz üt ki a házban, hogy megsérülnek, bajba kerülnek a gyerekek, hogy

az óvodáskorú gyerekeimnek tűzvédelmi oktatást tartottam.

Megtanítottam nekik, hogy mi a teendő akkor, ha lángra kap a szoba – akkoriban egy helyiségben fűtöttünk, fával. Megtanítottam nekik, hogy nem olthatnak tüzet ilyen helyzetben, csak meneküljenek, mert az életük a legfontosabb! Megtanítottam nekik, hogy a szoba padlóján kell mászni, mert ott talán még van oxigén, meg azt is, hogyan kell kibújni az ablakon akkor, ha a tűz miatt nem érnek el az ajtóig.

Nem mondom, hogy a gyerekek nem élvezték a gyakorlatokat. Kinyithatták az ablakot, kiugorhattak, közben megtanulták, miképp kell egymásnak segíteni – nagyon is bírták a helyzetet. Nekik játék volt az a délután, nekem pedig megnyugvást hozott, hogy teszthelyzetben rutinból tudták, mit kell tenni. Persze nem tudtam meg (szerencsére), mennyire uralták volna a helyzetet élesben, de abban biztos vagyok, hogy megtanulták tisztelni a tüzet. Félni is. 

Máig kérdés bennem, hogy nem volt-e ez nagyon szélsőséges megoldás?

Vajon az én erős félelmeimből fakadó okítás igazából mit ébresztett bennünk?

Ők persze csak vigyorognak ezen, ha manapság szóba hozom, és inkább jó kalandként, mókaként emlékeznek arra, hogy a földszinti ház ablakán (ami azért az ő méretükhöz képest mégiscsak magasság volt) kiugorhattak, hempereghettek, kisegíthették egymást az ablakon. Nem emlegetik, hogy emiatt ők is félnének a tűztől, de így is bizonytalan vagyok, jó döntést hoztam-e aznap.

Egyébként más területeken nem voltam ennyire kockázatkerülő. A gyerekek fára másztak, és akkor se álltam a fa alatt fehérre vált arccal, ha a legmagasabb ágra kapaszkodtak. Akkor se remegtem, ha a terasz tetejére másztak fel, míg például a nővéremnek az már kívül volt a tűréshatárán. Más a víztől félti a kicsinyét, megint másnak meg ugye túl magas a csúszda. Nem vagyunk egyformák, a gyerekeink is különböznek. Még a testvérek is különböznek. Csak remélni tudjuk, hogy mi tényleg tudjuk, hol van a határ. Vagy ha nem is tudjuk, legalábbis nem követünk el túl nagy hibát.

Ajánljuk még: