Elég a moralizálásból! Mi így küzdünk ésszel a képernyőmérgezés ellen

Megosztó

Elég a moralizálásból! Mi így küzdünk ésszel a képernyőmérgezés ellen

Családilag van tele a hócipőnk a moralizáló, a jótanácsok aranyesőjét szóró „szakértői véleményekkel” a képernyő előtt töltött idővel kapcsolatban. Eszembe nem jutna recepteket felírni másoknak, cserébe megmutatom, mi hogyan próbáljuk elkerülni a túlzások csapdáját, hogy a gyerekek is, mi is túléljük valahogy képernyőmérgezés nélkül.

Huszonéve élünk együtt, a nagyobbik gyerekünk lassan tizenkilenc, a kicsi a nyolcadikat tapossa. Sosem volt tévénk, de van néhány számítógép a lakásban, és annál is több monitor – mindkettőnk munkájához nélkülözhetetlenek. Na, meg az okosmobilok: hármunknak, felnőtteknek. A nagyobbik gyerek akkor kapott telefont, amikor már önállóan járt iskolába, a kicsinek természetesen még nincs saját mobilja, a miénket szokta elkérni. És igen, mi odaadjuk, bármennyire is megvetendő, mert az online világ nemcsak veszélyeket, hanem értékeket is tartogat számára. Elsősorban nem azt próbáljuk korlátozni, hogy mennyi időt tölthet a YouTube-on, hanem arra figyelünk, mit nézhet meg. 

Mázlink van: a hétéves leginkább az angol nyelvű rajzfilmekért rajong, és igen, többek között így tanult meg angolul is annyira, hogy már magyar-angol kéttannyelvűben kezdte az első osztályt. A napi angol „mozi” mellett természetesen igénye volt a beszélgetésre is, így hát angolul csevegünk, amikor kedve van hozzá. A játszótéren minden átmenet nélkül szól angolul a nem magyar gyerekekhez, és azt hiszem, ez sokkal természetesebb útja a multikulturalizmus felfedezésének, az „idegen” kultúrák tiszteletének, mintha tételesen belediktálnánk a nagy igazságokat. Ezt kifejezetten az internetnek köszönhetjük, és annak, hogy nem voltunk vaskalaposak a képernyő-kérdésben.

Fotó: Pexels.com

A nagyobbikat speciális érdeklődése a dokumentumfilmek irányába terelte, így főként háborús és katonai dokumentumfilmeket néz, és igen erős ingerenciát érez az élmények megosztására. Mázlinak már aligha mondhatnám, hogy naponta újabb és újabb beszámolókkal bombáz a számára izgalmas, számomra végtelenül közömbös témában gyűjtött vadiúj tapasztalatairól, de áldom a sorsot, hogy olyasmivel foglalkozik, amit szeret, és abban messze átlagon felülien tájékozott. Ezt is az internetnek köszönhetjük, és annak, hogy nem voltunk vaskalaposak a képernyő-kérdésben.

Aki már itt tart az olvasásban, joggal gondolhatja, hogy ezeknek bejött ám az élet, hiszen, ami másnál félrecsúszik, azt telitalálatos sikerszériaként könyvelhetik el a nevelésben. Szó sincs róla! Mi is küzdünk a mennyiség és a minőség kérdésével, csak jobban figyeltünk a minőségre, mint a mennyiségre. Például – saját, kudarcra ítélt próbálkozásainkból okulva – már nem szeretünk szabályokat alkotni, mert ami nehezen betartható, azt egyrészt mi, felnőttek is megszegjük, másrészt pedig rendkívül gyorsan rombolja a nevelési morált.

Így alakult ki, hogy végül két fő irányhoz ragaszkodtunk: egyrészt a gyerekek okos dolgokat nézzenek – ez szerencsére nem szabály, mert maguktól is tudják –, másrészt minden héten legyen egy-két olyan film, amit közösen nézünk végig.

A közös mozizás lényege, hogy valaki talál egy jó filmet, és ha nem korhatáros, együtt vackolunk a legnagyobb képernyő elé. Rendszerint kalandfilmek, detektívtörténetek és történelmi drámák kerülnek terítékre, de olyan is volt már, hogy élő szereplős mesefilmet néztünk együtt. Kissé olaszos temperamentumú család vagyunk, így valaki mindig közbekotyog, rendszerint az, akit a legjobban foglalkoztat a téma. Sokszor előfordul, hogy megállítjuk a filmet, hogy beszélgessünk, rákeressünk valamire, valakire az interneten és megbeszéljünk dolgokat a filmmel kapcsolatban. Nálunk egészen természetes, hogy, ha a kisebbik nem ért valamit, külön foglalkozunk a kérdéssel, és csak utána nézzük tovább a mozit. Az ilyen alkalmak nemcsak pillanatnyi szórakozást nyújtanak, de később is vissza-visszatérő témául szolgálnak.

Fotó: pexels.com

Mi, szülők, naponta tizenórát töltünk képernyő előtt. Egyszerűen ilyen a munkánk, és ezen nincs mit sopánkodni. A szemünk hozzászokott már, egyre ritkábban fáj, a hátunk és a lábaink viszont nyilván megsínylik: a képernyőmérgezést nem fejfájással és szemszárazsággal érzékeljük, hanem elgémberedett nyakunkban, sajgó derekunkban és elnehezült lábainkban.

Hiába az ajánlás, hogy óránként álljunk fel tíz percre, a legritkább esetben sikerül betartani, mert többnyire észre sem vesszük, hogy telik az idő, úgy belemerülünk a munkába. Éppen ezért az otthoni munkaasztalokat úgy alakítottuk ki, hogy kicsit se kelljen görnyedni, a könyökünk pedig szinte a kulcscsont-magasságban legyen, és a lábainkat is meg tudjuk támasztani. Az asztallap így inkább bárpulthoz hasonlít, a lábunk sem lóg, és a nyakunk sem fárad el a kényszertartásban. Meg kellett szokni ezt a testtartást, nem mondom, de amióta így dolgozunk, lényegesen jobban érezzük magunkat még akkor is, ha mindketten három-három monitor előtt ülünk a munkaidő legnagyobb részében.

Saját tapasztalataink szerint nem a képernyő előtt töltött idő mennyisége, sokkal inkább az így végzett tevékenységek minősége felelős a közérzetünkért és szellemi, mentális egészségünkért. Fizikai jóllétünket azonban természetesen nagyon is meghatározza a mozgásszegény életmód, amihez többek között a képernyőbambulás is hozzájárul, de ne kárhoztassuk a monitort emiatt, hiszen rajtunk múlik, hogyan tudjuk beiktatni mindennapjainkba a rendszeres fizikai aktivitást.

Ajánljuk még: