A düh vitt előre, nem az izmaim, avagy futni kezdtem, mert kedves az életem!

Aktív

A düh vitt előre, nem az izmaim, avagy futni kezdtem, mert kedves az életem!

Évekig halogattam a rendszeres sportot, aztán vettem egy nagy levegőt, és az első alkalommal majdnem hat kilométert lefutottam. Nem, ez nem az egyébként jócskán megtépázott, mihaszna állóképességemnek köszönhető, sokkal inkább konokságomnak. A legnagyobb motiváló erő mégis az volt, hogy ne égjek le a gyerekeim előtt. Utálok futni, de elfogadhatatlan, hogy kapcsolatunk tiszavirág-életű legyen! Nem szimpi ez a sport, mégis tartós kapcsolatra törekszem – futok hát, mert kedves az életem.

Szörnyű bevallani, de lusta vagyok. Nincs kedvem sportolni. Ez a nagy igazság. Hiszem, hogy „ép testben, ép lélek”, és leborulok mindenki előtt, aki e szerint éli az életét. Én nem. Viszont vágytam rá, hogy a mozgás egy ezredéves kihagyás után újra a mindennapjaim része legyen, mert vitathatatlanul fontos egészségünk megőrzéséhez. A gondolat már réges-régen megszületett bennem, de a cselekvés váratott magára. Eddig. Mert a napokban leszámoltam saját magammal, véget vetettem a kanapéforradalomnak, vettem egy középkategóriás futócipőt, és egy nagy levegőt ingyen, majd nehézkesen megtettem az első lépést.

Az én sportom (eddig) az olvasás (volt). Mozgok eleget három gyerek mellett. Ha nem muszáj, nem szállok semmilyen járműre, sokat gyalogolok. Nyáron mindennap biciklizem. És mindig van fontosabb dolgom, mint egy edzés: focizás, sakkozás, társasjátékozás a gyerekekkel, esti beszélgetés a férjemmel, otthonunk kitakarítása, vagy A korona című sorozat.

Évek óta rohangálok dolgozni, bevásárolni, iskolába, óvodába, és aztán három gyerekkel szaladok edzésre. Mindennap ezer felé szakadok, és olyan jólesik az esti csöndben ledőlni egy könyvvel. Tulajdonképp egész nap sportolok, mit vagyok úgy oda!? Mégis ki a frász képes egy ilyen túlzsúfolt nap után elmenni futni? Hát én nem.

Évekig kerestem a kifogásokat: télen vártam a tavaszt, hogy ne kelljen megfagynom, nyáron vártam az őszt, hogy ne süljek meg futás közben, aztán mindent rákentem húsz éve elszakadt térdszalagomra, és az irodalom iránti csillapíthatatlan szeretetemre.

De a tükör előtt ácsorogva kár is lenne tagadni, hogy bizony én sem leszek fiatalabb, és a gravitáció a legkegyetlenebb kölcsönhatás.

Vérciki, amiért tudatosan úgy integetek, mint II. Erzsébet, különben érzem, hogy „plötty” a karom,

a két combom fizikai kontaktusba keveredik egymással a szoknya alatt, és a vádlim valahogy eltűnt az évek során, ki tudja, hova. A gyerekeim imádják a puha hasamra hajtani a fejüket, és testem terhelhetősége nagyjából a nulla és az egy között mozog igen csekélyke amplitúdóval. Harmincöt éves vagyok, és ha futnom kell a troli után, kénytelen vagyok az utastközönség előtt szégyenteljesen fújtatni. Hogy ezen szörnyű tapasztalás birtokában miért választottam mégis a futást, csupán néhány dolog indokolja: bármikor nekiiramodhatok, és legalább maszktalanul, egy év „bezártság” után végre kifuthatom az összes feszültségem egy-egy ACDC-dallal a nyomomban, vagy akár az egész életemet nyugodalmasan átgondolhatom Diana Krall segítségével. Minden porcikám ellenkezett a rendszeres mozgás ellen, mégis gondolatban már nagyon vártam ennek a – remélhetőleg – hosszú távú viszonynak a kezdetét.

 
Lehoczky Rella

Szeretem a kihívásokat, és én amolyan „csakazértis” ember vagyok. Makacsságom már sok mindenen átsegített, és többször is sikert értem el, amikor kötöttem az ebet a karóhoz. Mit nekem fokozatosság? Elkezdem, aztán bírom, ameddig bírom. Hiába kérte tapasztalt férjem, hogy ne hősködjek, inkább töltsek le egy appot, ahol lágy hangon utasít egy gép, mikor sétáljak, mennyit fussak egy szuszra, mert higgyem el, egy évezredes kihagyás után nem jó, ha azonnal megyek, mint a tank. Királynősen legyintettem „plötty” karommal, és azzal a lendülettel be is kötöttem hiperszuper futócipőm fűzőit – amit nyilván a színe miatt vettem meg.

Mi is jöhetünk?” – kérdezték hosszú ideje szintén karanténban senyvedő gyerekeim olyan tágra nyílt, kérlelő szemekkel, amire nem lehet nemet mondani. Hát hogyne... remek – kénytelen leszek saját gyerekeim előtt leégni, és ezzel együtt lőttek a feszültséglevezető ACDC-nek, meg az élet nagy dolgait átgondoló Diana Krallnak.

Legalább mentális nyomás alatt leszek, nincs kibúvó.

Gyors bemelegítés (nem tudom, hogy ezt hogyan is kellett volna helyesen), és már hasítottam is a betonon, a gyerekeim pedig rollerrel követtek. A fentebb említettek fényében érezhették, hogy a hosszútávfutással még csak most zajlik első (vak)randim, a jövőben talán megelégszem a sokkal szerényebb kétezer méterrel is, mert az első száz után úgy drukkoltak nekem, akár a maraton célegyenesében. (Maraton? Tényleg bárki le tud futni egyben 42 kilométert? Kizárt! Már értem, hogy a nyolcszoros olimpiai bajnok Usain Bolt miért inkább a rövidtávfutást választotta!)

Tudtam én, hogy egyszer csak hasznát veszem az általam oly gyűlölt iskolai Cooper-tesztnek, és úgy éreztem, enyém a világ, amikor már tíz perce futottam megállás nélkül. Abba akartam hagyni, hiszen ezzel már úgyis túlteljesítettem, átugrottam saját korlátiamat, és tíz egész perc nem kevesebb, mint 600 másodperc. Az nagyon sok! De itt is jól jött makacsságom, és persze sokat segített gyerekeim aktív jelenléte, akiket éveken át „belöktem” az uszoda jéghideg vízébe, akik minden edzés alkalmával keményen és kitartóan leúszták a rájuk mért távot, amíg én a lelátón büszkélkedtem, de leginkább hevesen könyvet olvastam. Hát hogyan is állhattam volna meg? Futottam tovább (jobban mondva, küzdöttem tovább az életemért), csak a parkoló autóig, aztán meg csak a lilavirágos bokorig. Csakazértis szaladtam tovább ACDC és Dian Krall nélkül, gyerekeim hangos bíztatásának ütemére. Úgy örültek, hogy nem vagyok annyira béna – nem volt szívem elrontani boldogságukat, szedtem a lábaim tovább.

Pedig minden vágyam az volt, hogy vége legyen ennek a rémálomnak. És egy jéghideg Aperol, narancskarikával!

Elfutottam a troli végállomásáig (az nagyon messze van az otthonunktól, nagyon!), aztán még tovább, miközben olyan kérdéseken töprengtem, mégis hogyan voltam képes a tökéletes szekrényugrásra, hogy lovagolhattam tíz éven át még akkor is, amikor durva izomláz gyötört, tényleg fel tudtam emelni egyszerre a fejenként tíz kilós ikreinket nem olyan régen, normális-e a férjem, aki egy időben minden este másfél órát futott, normális Usain Bolt, és mi a francért nem néztem meg inkább A korona egy újabb epizódját? Mindezeken csak azért méláztam hosszú másodpercekig, hogy eltereljem a figyelmem arról a tényről, hogy mindjárt meghalok... 

És ez még csak az odaút volt. Természetesen hazafele is futni akartam, mert tételt vissza nem adunk, és ha már lúd, legyen kövér (jelzem, ezek mind nem követendő példák!). De az újabb borzalmak előtt úgy örültem a néhány perces pihenőnek, mint amikor a nővérem dedikáltatta nekem Kepes András legújabb kötetét. Legszívesebben leültem volna a lépcsőre, és felhívtam volna a férjemet, hogy azonnal jöjjön értem kocsival, de olyan nincs, hogy megsemmisüljek a gyerekeim előtt: látniuk kell, hogy az anyjukat kemény fából faragták, nemcsak az almáspitém és a krumplis pogácsám kiváló, hanem a kitartásom is példás; nemcsak a könyveket gyűjtöm, hanem a combizmot is, és nemcsak porszívózásban meg a laptop előtti pötyögésben vagyok verhetetlen, hanem a sportban is. Ha tetszett, ha nem, elindultunk hazafelé. Gyorsan, mert minél előbb le akartam ülni a kanapénkra. Szerencsére a visszaút már nem volt oly sok borzalommal kikövezve, gondolom,

belátta a testem, hogy jót akarok neki, és a kényeztetésnek nemcsak a 20 deka csokoládéval megszórt Grecsó-kötet az egyetlen módja. 

Nem tudom leírni, mennyire elfáradtam, mégis az a különös érzés fogott el, hogy nem jó megállni, mentem volna még tovább a lámpaoszlopig, aztán a téglakerítéses házig, majd onnan a cukrászdáig. A végére remekül belejöttem ebbe az egészséges sanyargatásba. Eltunyultam az évek során, ez nem kérdés, pedig korábban mindig sportoltam, a gyerekeim is tesznek róla, hogy estére elfáradjak.

Azt hittem, első nekifutásra alulról súroltam a Kinizsi százat, de csak hat kilométert sikerült kipréselnem magamból. Majdnem hatot. Ami kerekítve hatezer méter, és az már elég sok, ugye!? Elsőre nem is olyan rossz egy családanyától, aki, ahogyan a 11 éves unokaöcsém fogalmaz, már közelebb van a hetvenhez, mint a születéséhez, nem beszélve arról, hogy több mint egy éve home office-ban tolom a mindennapokat. Igazából dühös voltam magamra, amiért ennyire elhagytam magam, és valójában ez vitt előre, nem az izmaim. Bárhogyan is, de megérte. Nagyon is megérte. 

Másnap a derekam még jobban sajgott, és csak nagy nehézségek árán tudtam kikelni az ágyból. Mindenem fájt. Mégis azt éreztem, hogy a történet csak most kezdődik. Nem szerettem meg a futást, igazából utálok futni. De olyan nincs, hogy a legelején befejezzem! Ha már végre elkezdtem, nem hagyom abba, így holnap izomlázzal és valamivel összetartóbb kötőszövettel futok tovább!

Ajánljuk még:

Aki igazán mozogni akar, karantén idején spinning gépet bérel – két senior korú, bomba formában lévő nő mesél
Tele vannak energiával és nem szeretnek tétlenkedni. Naponta edzenek, az otthonukban az egyik szobában ott sorakoznak a különféle sporteszközök, amikkel formában tartják magukat. Spinning bicikli, TRX, gumikötél, flexi bar és súlyzók – Kalmos Éva és Müller Judit a fiatalokat meghazudtoló kondival rendelkeznek! Egyikük nyáron tölti a 68-at, a másikuk elmúlt 73 éves. Igazi példaképek lehetnek bárki számára.