El a „bezzegekkel” a mellemről! – Nők egymásról

Ő magas, vékony, szöszi, őzike-szemekkel, alig látható domborulatokkal – én középtermetű, gömbölyű barna, örökké ringben a súlyfelesleggel. Rajta jól áll a rakott szoknya, a puffos blúz, én az egyenes és az optikailag kíméletes fazonokat hordom, közben sóhajtozva álmodozom gombos selyemingek után. Néha megreszkírozok egy-egy ilyen fazont, de az a kényszerképzetem, hogy a gombnál feszül, esetleg kibomlik. Nyilván hülyeség, de látszik rajtam, hogy feszengek benne. Ő megkérdezi, mi bajom, elmondom. Mire „megnyugtat”:

Irigylem a problémádat – mondja, és komolyan gondolja, hogy bárcsak némelyik karosszéria-méretemmel ő is büszkélkedhetne. Ő, a vékony szöszi.

Meglepődöm. Azt hittem, jó érzés vékony magas szőkének lenni, de kiderül, elég nyomorult érzés zoknival tömködni ki az amúgy sem jelentős melltartót. Ugyanabban a cipőben csetlünk-botlunk, legalább ne lépjünk egymás lábára!

Olyan sok mindent elmondhatnánk egymásnak, ha mernénk kikandikálni az előítéleteinkből, hogy magunk is meglepődnénk, mennyivel érdekesebb a világ, ha megismerni akarjuk és nem megítélni! A nagymellű nők mesélhetnének a gravitáció gyönyörűségeiről, a melltartóméretek kulisszatitkairól és

a férfiakat beszélgetés közben veszélyeztető szemtengelyferdülésről.

A kismellűek elmondhatnák, milyen „könnyű” mélyen dekoltált ruhákban járni, nagyobbnak mutatni azt, ami valóban lehetne nagyobb, és elviselni az eladók sokatmondó pillantását, amikor nyilvánvalóan nagyobb kosárméretű, szivacsos melltartót kérnek a boltban. Ezt nem szoktuk irigyelni egymástól. Ahogy a diszkrét beszólogatásokat és az állandó jelzőket sem. A „bögyös-faros” tükörképe a „se csics, se pics”, a „malacka”, „dagadt disznó”, „hájpacni” másik végletei a „girnyó”, „deszka”, „aszalvány” – és bármelyikünk folytathatná a sort, hiszen ha máskor nem, gyermekkorában biztosan hallott hasonló kedvességeket az iskolában.

A szavak lehetnek ablakok vagy falak, attól függően, hogy beengedünk vagy kirekesztünk általuk.

A legtöbb bántás nem a tőlünk távoliaktól érkezik, hiszen egy vadidegen véleménye ritkán számít mérvadónak az önértékelésünk szempontjából. Sokkal többet ártunk egymásnak mi, közeliek, nőként pedig mi, nőtársak. A félreértelmezett feminizmus olyan értelmetlen és kiélezett versenyt gerjesztett közöttünk, hogy már olyasmikben is hasonlítgatjuk magunkat, amiben semmilyen szempontból nem értelmes összemérnünk kapacitásainkat. A magasságunk, az alkatunk, a színeink miatt fölösleges irigykednünk egymásra, mert ami az egyikünk szemében áldásnak tűnhet, elképzelhető, hogy viselője számára minimum teher, rosszabb esetben átok.

Kölcsönösen hasznosnak tartom viszont a jól felfogott feminizmust, vagyis a női szolidaritást, amellyel társként tekinthetünk egymásra, és amellyel a sokféleségben megtaláljuk a közösséggé kovácsoló hasonlóságokat és azonosságot. Van, amire csak mi lehetünk büszkék, magasságtól, kebelmérettől, haj- és szemszíntől függetlenül, és ezt nem veheti el tőlünk senki. A „nagy témát”, a férfinemmel kapcsolatos összes motivációnkat pedig szépen körbeállhatjuk közösen, hiszen nem sok újat tudnánk mondani egymásnak erről. Mindannyiunk női tapasztalásaiban intenzíven keverednek kételyek és bizonyosságok, kérdések és vélt válaszok, de ezekre mindannyiunknak egyénileg kell érvényes feleleteket adnunk – a legtöbbször nem is racionális módon.

Szeretjük azt gondolni, hogy a férfiak több sebet okoznak nekünk, mint mi, nők egymásnak, de ez nem biztos, hogy így van. Testszégyenítésből mi magunk is jeleskedünk, hiszen gyakran bíráljuk egymást, és az irigység mögött sem jóindulat lakozik. Ha őszintén belegondolunk, egy csinos ruhát és sminket nem elsősorban és nemcsak a férfiak kedvéért hordunk, sokkal inkább önmagunkért, és azért, hogy egymás nőtársaságában „versenyképesek” legyünk. Ezért bámulunk meg egy új kiegészítőt, és ezért irigyeljük egymástól a nagyobb melleket, a magasabb termetet vagy a vékonyabb combokat.

A mi kis versenyünk remek műsor a férfiak számára, és nyilván képesek licitálni is, hogy folytassuk.

Miközben agyonanalizáljuk és agyonanalizáltatjuk a lelkünket, önismereti csoportokba járunk, faljuk a személyiségfejlesztő könyveket, a hétköznapi valóságban igencsak nehezen tudunk kibújni a magunk alkotta skatulyákból.

 

Akinek volt már őszinte párkapcsolata, pontosan tudja, mennyire nem a mell mérete és a comb hosszúsága határozza meg, ki kibe fog beleszeretni és kinek mitől pezseg a vére a másik nem közelségében. A valódi összetartozáson alapuló kapcsolatokat nem tudjuk manipulálni külsőségekkel, maximum magunk miatt tehetünk többet, hogy változtassunk azon, ami önmagunk fizikumán nem tetszik.

Nem ritka, hogy féltékenység öl meg barátságokat, ami a legnagyobb pazarlás, amit egymás életében bűnként elkövethetünk,

és nem árt, ha merünk tanulni egymástól, hogy elkerüljük a csapdákat. Én például fantasztikus nagyanyámtól és igazi bombázó nagynénémtől tanultam a legtöbbet ilyen helyzetekről, és bár nem vagyok féltékeny típus, az örökölt humor sokszor megvédett már huszonöt évnyi együttélésünk során a végletektől.

Nagyapám szép szál legény volt, túl szép is ahhoz, hogy csak egytelen leánynak lehessen a szeretője és egyetlen asszony férjeként zárja el a falubeli leányok elől a hozzá vezető szerelemösvényt. De a nagyapám a kiállása mellé állhatatos természetet örökölt, és szerette nagyanyámat igazán, tehát kettejük között sosem volt viszály féltékenység miatt. Ám a falu asszonyainak „jóindulatú” ténykedése mindig tartogatott kihívásokat a bíró lánya és a jegyző fia számára, és az irigyek elkezdtek belepusmogni nagyanyám fölébe: okvetlenül vigyázzon, mert Mihály bizony másfelé is kacsintgat. Mire az én egyszerre haladó szellemű és mélyen vallásos nagyanyám azt találta mondani a legaranyosabb komaasszonyának:

„nem baj, lelkem, amikor hazajön, megmossuk neki, s olyan lesz, mint újkorában!”

Kománé egy darabig nem jött át elkérni a szitát...

Nagynéném a másik oldalról orvosolta a problémát. Későn ment férjez, bácsikám második felesége volt, és az '50-es évek díváinak szépségével alkotott tökéletes díszletet az ugyancsak fess férje oldalán. Gyermekük nem született, és ő egész életében megőrizte nádszál-termetét, darázsderekát – halált megvető bátorsággal diktálta a divatot Kolozsvár főutcáján. Meg kell hagyni, a férjének volt mire féltékenynek lennie, na! És nyilván gyötörte is a féltékenység, mert idősebb férfiként fiatal nőt vett el, nagynéném pedig igencsak értett a bókok fogadásához, miközben a világ egyik legtisztességeseb gyönyörűsége volt.

A féltékenység birizgálni kezdte a fantáziáját, és elhatározta, próbára teszi a férjét,

hogy megbizonyosodjék: vajon saját tapasztalatból félti-e annyira. Bevásárolt egy csinos szőke parókát és egy csinos kiskosztümöt, majd úgy intézte, hogy az utca másik oldalán haladva ne maradjon észrevétlen a férje számára. Kesztyűbe bujtatott kis kacsójával még intett is neki, mire az egyébként féltékeny férj viszonozta a köszönést és megemelte a kalapját. A '60-as évek Kolozsvárjának főterén ez többnek számított bájos jelenetnél. Majd hazament, átöltözött, és bevonult a konyhába, sürgölődni – parókástól. A találkozás felébresztett valamit az imádott férj humorérzékéből, és valóságos priznicként hatott féltékenységére.

Hát, ennyi lenne a mai szentlecke. Olyan jó, hogy ennyifélék lehetünk, mert így minden „piaci rést” a szó legjobb értelmében be tudunk tömni anélkül, hogy mindeközben egymás lábára lépnénk.