Egy zugivó nő vallomása

Zugivó vagyok. Nem mindennap iszom, és nem is kihívás nem innom. De amikor iszom, akkor szeretek elbújni a világ elől, méginkább: kikerülni a világból. A vodka pedig kivesz belőle, legalábbis elhiteti velem, hogy a világ és én messze vagyunk. Ez pedig olykor nagyon-nagyon jó.

Nekem nem kunszt józannak lenni. Józan vagyok én hetekig, két-három hónapig is. Egy kortyot sem iszom, mert ha én inni kezdek, annak nagyon rossz vége van, és ezt jól tudom. Nem is kerül erőfeszítésbe, hogy ne igyak, mert a másik oldala is igaz a dolognak: ha én nem kezdek inni, akkor nem is akarok inni, meg sem fordul a fejemben, még csak el se bírom képzelni, hogy alkohol gördüljön le a torkomon.

Aztán a józan hetek, hónapok után valami történik, és már kezemben a pohár. Ezt a „valami történik”-et nem úgy kell venni, hogy valamilyen probléma miatt nyúlok az alkoholhoz. Nem. Semmi nagy dolog nem esik ilyenkor, csak – számomra egyelőre megmagyarázhatatlan módon – megszólal bennem egy hang, és azt kéri, igyak. Először csak duruzsol, aztán kiabál. Azt már megfejtettem, hogy az első megszólalásának van oka, de ezek nem nagy okok. Lehet csak annyi, hogy túl sok a nyűg a két kicsivel (mert igen, anya is vagyok, ami még tovább súlyosbítja az elítélést önmagammal szemben), vagy hogy meghallok egy zenét, amire annak idején nagyokat táncoltunk a füstös-alkoholos bulikban. Jó és rossz emlék, kellemes és kínos jelenkori élmény egyaránt löködhet az első pohár felé. Ha pedig adott ez a vágy, és ivásra is adom a fejem, bekapcsol egy robotpilóta: megyek a boltba, veszem a vodkát.

Ilyenkor elhitetem magammal, hogy most igenis kontrollálni fogom majd, csak egy-két feles… miközben mélyen tudom, hogy nem így lesz.

Egy üveg nem is lesz elég. Hamarosan ott állok megint a bolt, ezúttal egy másik bolt ajtajában, erre még van eszem, ne lássa a boltos, hogy milyen hamar elfogyott, és mennyire kell az újabb adag. Ott már több üveget veszek, hogy kikerüljem a kellemetlen helyzetet, ha mégse lenne elég. Amíg a két gyerek le nem fekszik, tartom magam, utána addig iszom, amíg bele nem alszom.

A reggel aztán szörnyű. Bűntudattal, szorongással ébredek. Jó volna azt mondjam, a reggeli fényben magamhoz térek, de a múltban sajnos a legritkább esetben álltam meg egy nap után. Rendszerint meggyőztem magam, hogy a „kutyaharapást szőrivel” jó gyógyítani, és legurult egy feles. Akkor is, ha vinnem kellett a két gyereket az oviba. Ez nem volt kínos, mert nem voltam ilyenkor részeg, a rosszullétem meg tényleg enyhül az egy pohártól. A kínos rész az ovi után jött. Mivel otthonról dolgozom, a férjemmel pedig külön élünk, sajnos volt már rá példa, hogy a reggeli felest újabb ital követett, úgyse látja senki alapon.

Ezeken a napokon fontos pont volt dél körül felhívni a nagymamát, hogy elhavazott a munka, hadd maradjanak nála a gyerekek, ha nem jelent gondot. Ő beugrott pár ruháért a lányoknak, utána tudtam, van pár napom. Sóhajtozott, naná, hogy már megint, én meg csak reménykedtem, hogy nem sejti, mi is a valódi oka a rendszeresen kért segítségnek. Régebben gyakrabban volt ilyen, tavaly sajnos többször is, mint ami észrevétlen maradhatott volna. Anyám nem szólt semmit, de a szemében láttam, hogy érti, mi történik. Nem tudom, mi fájt volna jobban, ha mond valamit, vagy az, hogy nem mondott. A munkában is elő-elővettek, hiába a ködösítés a rosszullétekről. Az egyetlen szerencsém, hogy

amikor nem iszom, nagyon jól dolgozom, és ezt látják: az igáslovat, aki helyt áll.

Ezzel a mentalitással tudtam egyensúlyozni az egyre gyakoribb „betegségeket”.

Utálom magam, amikor iszom. Természetesen soha nem az van bennem, hogy három napig egyvégtében inni akarok. Minden alkohollal indított reggelen csak délutánig akarok inni, hogy kipörgessem az előző napi részegséget, csak valahogy estére mégis teljesen fejre állok, kiesnek az órák, fogalmam sincs, hogy kerülök ágyba. Legutóbb öt ilyen nap követte egymást. Minden egyes ivással töltött órában nőtt bennem a bűntudat, amit persze egy ideig vodkával enyhítettem. Végül anyám üzent, hogy már nem lehetnek nála tovább a gyerekek, nem volt apelláta, le kellett állnom.

Az ötödik nap délutántól nem ittam, csigalassan teltek az órák, egyre rosszabbul voltam, ahogy ürült ki a szervezetemből az alkohol. Az éjszakát alig viseltem el, vert a víz, forgolódtam, rázott a hideg, hánytam. Úgy érzetem, sose lesz reggel. Aztán mégis lett, egy nagyon nehéz reggel, amit fizikailag és lelkileg is megszenvedtem. Nem bírtam tükörbe nézni, sírtam, közben húztam magam egyik szobából a másikig, próbáltam takarítani, aztán magamat összetakarítani.

Az arcomra volt írva, hogy mivel teltek az elmúlt napok. Utáltam azt is.

Nem ittam azóta, és bátortalanul mondom: nem is akarok. Bátortalan vagyok, mert több ilyen szüneten túl vagyok már, nem bízom el magam (nem bízom magamban?) csak azért, mert ilyenkor azt hiszem, mindörökre józan maradok. Túl sokszor buktam el ahhoz, hogy kritikus napjaimon higgyek magamnak. Szerencsémre néha tudok kedves lenni magammal, olyankor bizakodom. Bizakodom, hogy józan leszek – józanul felmérem, hogy semmi szükségem az italra. Hogy a bódultság nem boldogság. Hogy az öntudatlanság nem elfogadható. Hogy nemcsak a gyerekeimért, hanem a méltóságomért, önmagamért sem szabad elindulnom a lejtőn.

Utoljára hat hónapja volt, hogy kiestek a napok.

Járok az Anonim Alkoholistákhoz, járok pszichoterápiára. Utóbbira rendszeresen, előbbire nem igazán, talán ez a baj. Sajnos nehezen találom meg magam az alkoholbetegek között is, mert ők tényleg minden egyes nap ittak a program előtt. Én nem, és ezért azt hiszem, kicsit más mindaz, ami előre tudna vinni. Közben ésszel felfogom, hogy egy alkoholista sem mondja magáról (könnyen) azt, hogy gondja van az itallal, és tudom, hogy önmagam mentegetése minden, csak nem meggyőző.

A terápiában úgy érzem, totálisan őszinte vagyok. Nincs titkom a pszichológus előtt, maximum azt nem mondom el, amit magam előtt is titkolok. Egyedül reménykedni tudok, hogy van még ilyen – akkor lenne ok, amiért iszom. Hónapok óta keresem a választ magamban, miért vágyom az alkohol bódulatára. Tudom, hogy valahol az öntudatlanságra vágyom – csak azt nem tudom, miért. Nem érzem, hogy feldolgozatlan traumák, gyerekkori sebek, vagy akár jelenvaló nehézségek löknének az alkohol felé. Mégis, olykor olyan hangosan szólal meg bennem az ivásra szólító hang, hogy az minden mást túlharsog. Nagyon remélem, egyszer megtalálom magamban, mi, és miért mondja ezt.