Megosztó

Egy kerek, hitben leélt élet története

2012-ben szenior tanítványaimat megkértem, hogy írják le nekem életük rövid történetét, s volt olyan is, aki az írás helyett mikrofonba mondta szavait. Az alább olvasható történet egy ilyen szép leírás, amelyet csak kisebb pontokon javítottam, stilizáltam, a lényege változatlan. Főszereplője, András, tavaly halt meg, még a koronavírus járvány előtt, neki is emléket állítok az írás közlésével. Amikor beszélgettünk, mindig azt mondta nekem, köszönöm szépen, jól vagyok, nincs semmire szükségem. Hite békét, harmóniát és iránymutatást teremtett a számára. Ez az ő története.

1944-ben születtem, Egerben, de a családom szóláti, csak édesanyám a városban, a kórházban szült meg engem. Apám is, anyám is erős katolikusok voltak, engem is mély hitben neveltek. Már hatévesen tudtam, hogy van, amit az iskolában meg kell tanulni, és van, ami a valóság.

Bár a szüleim nagyon sokat dolgoztak, nem akarták, hogy én és a két húgom a földet túrjuk, szépen kiiskoláztattak mindhármunkat (a két testvérem tanár lett), s közben hagytak időt arra is, hogy gyerekek maradjunk; éjjel-nappal kóboroltunk a környék erdeiben, mezítláb rohangáltunk a mezőkön, a patakparton, egy kisgyereknek paradicsom az a környék, úgy hívják: Bükkalja. Mindent egymástól tanultunk, tudtuk, mi fán terem a csúzlikészítés, tűzrakás, tájékozódás a sötét erdőben, lopkodás a madárfészkekből és minden más gyerekcsíny. Életem legboldogabb évei voltak ezek, mai napig álmodom erről. Aztán Debrecenbe kerültem középiskolába, ahol megint azt tanultuk, aminek otthon az ellenkezőjét mondták, egy barátom se volt, így a tanulásba menekültem. Úgy megtanultam például latinul, hogy hibákkal, de el tudtam mondani a gondolataimat ezen a nyelven is, ma is rengeteg szóra emlékszem még. Osztályelsőként végeztem, majd egyetemre kerültem, agrármérnök lettem.

15 éves voltam, amikor Debrecenben, a Szent Anna templomban megláttam Ilonát az egyik misén. Ő 14 volt, gyönyörű, szőke hajú kislány,

az unokáim azt mondanák, hogy Barbie-baba, s ebben van igazság, csak Ilona arca nem volt hideg, kifejezéstelen, és nem rózsaszín ruhában volt.

Azóta őrzöm ezt a képet a fejemben, akkor is ezt láttam, amikor három éve a temetésén elbúcsúztam tőle. Akkor minden percet még egyszer megköszöntem, amit vele tölthettem.

Én egy nyakas ember vagyok, sokat küzdöttem a szüleivel, amíg odaadták a lányukat, de aztán az enyém lett, s szült nekem két nagy, erős fiút. A két gyereket felnőni alig láttam, mert a hatvanas-hetvenes években egyfolytában dolgoztam: előbb a TSZ-ben, aztán a háztájiban, de lett is eredménye: kétszintes házban éltünk, s már 1970-ben volt egy Ladánk, azzal jártunk kirándulni, mindenfelé. Sokan nem is tudják, és kinevetnek ha mesélem, hogy ezek a Ladák milyen jó, erős autók voltak. Egyszer még az Őrségbe is eljutottunk, s akkor eldöntöttem, hogy veszek itt egy telket – két év múlva meglett az is, ha van ideje a gyerekeknek, sokszor mennek ki ma is Őriszentpéterre, van rajta egy kis ház és egy hatalmas, végtelen kert. Ott nincsenek kerítések, az emberek bíznak egymásban. Más világ.

Amióta Ilona meghalt és a fiam kérte, hogy költözzek hozzájuk, új életem kezdődött. Nagyon nem szeretem azokat a nyugdíjasokat, akik elhagyják magukat – én beköltöztem hátra, az épület nyári konyhájába, azonnal kifestettem, ablakot cseréltem, redőnyt tettem fel, megcsináltam az áramot, pedig már akkor is elmúltam 65 éves. Ha vásárolni megyek, biciklire ülök, de megcsináltam egy régi Komar Mopedet, azzal is tudok közlekedni. Nem bírom a tétlenséget és a tétlen embereket. Ezt tanítom a két unokámnak, akik imádnak: 12 és 14 éves fiúk, egyfolytában velem vannak, ha nincsenek iskolában – együtt szerelünk autót, motort, együtt megyünk focizni (néha még kapusnak is beállok), megtanítom őket, mit kell csinálni a kertben, hogyan permetezzünk, gazoljunk, s a nagyobbik már a motoros fűkaszát is tudja használni.

Az apjuk azért nem tanítja őket, mert ő sokat dolgozik, matematikatanár, s nem szereti a kerti munkát – ő más alkat, de nagyon büszke vagyok rá is, tartott már egyetemen is előadásokat, és külföldön is dolgozott, Angliában, egy főiskolán.

Ő szólt nekem, hogy van ez a szentendrei nyugdíjas egyetem, és én elmentem az egyik előadásra, amit épp te tartottál, tanár úr. Nem tudtam, hogy ekkora baj, hogy ilyen sokan vagyunk, nyugdíjasok, s még kevésbé tudtam, hogy ez pár évtizeden belül mekkora probléma lesz. Azt azonban tudom, amit te is mondtál, hogy ha a nyugdíjasok feltalálnák magukat, és minden percben valami hasznosat tennének, nem lenne semmi baj. Akkor van gond, ha az ember eltunyul, és nem emeli fel a fenekét a tévé elől. 

Ötéves voltam, amikor a szóláti pap egy misén azt mondta: azért vagyunk a Földön, hogy másoknak örömet okozzunk, hogy a semmiből Isten segítségével valamit építsünk. Én azóta is így élek, és semmi másra nem vágyom, mint arra, hogy az unokáimnak mindent meg tudjak tanítani, amit tudok. Ki merem mondani: én boldog ember vagyok, és ezt a Jóistennek köszönöm. Egyedül Ilona hiányzik, nagyon, de vele szoktam éjjelente, imádság után beszélgetni, annyit aludt mellettem, hogy ha becsukom a szemem, olyan mintha most is velem lenne – elmesélem neki a napomat, mindent tud rólam. Tudom, hogy vár rám, és én is várom a találkozást, de nem sietek, sok dolgom van még itt.

A nyitókép illusztráció. Forrása: Pexels

Ajánljuk még:

Az első szerelem nem tart örökké, de mindig magunkban hordozzuk

Az első szerelem élménye az újdonságából fakadóan olyan erős lehet, hogy hajlamosak vagyunk azt hinni, az illetőből fakadt, és őt szerettük a legjobban életünkben. Utána ugyanezt keressük, de nem kapjuk meg. Valóban így van? S miben rejlik az ereje? Jöhet még utána nagy szerelem?

 

Már követem az oldalt

X