Aki pizsamában vonul oltár elé, annak színházban is szabad a mackóalsó. De csak neki!

Tacskókorom óta színházélvező vagyok, mindenevő kategóriában: ugyanúgy méltányolom a nagyformátumú műfajok gyöngyszemeit, mint az alternatív, kísérleti remekműveket, és minden aprócska eseményre sikerült mostanáig illendőképpen felöltöznöm. Nem bársonyba, selyembe, brokátba, tüllbe és nercbe, hanem egyszerű, szolid ünnepi ruhába, amiről ránézésre is megmondható, hétköznapokon is csak ünnepi alkalmakra veszem fel. Engem így neveltek, templomba is így jártunk, és a heti rendszeres színházi előadásra is így öltöztünk fel. Gyermekkoromban nagyjából két ünneplő ruhám volt szezonálisan, azt variáltuk. Nagy kreativitással, egyébként: akkor tanultam meg, mennyit számít egy kendő, egy öv, egy hajdísz, egy másik színű harisnya vagy éppen egy saját készítésű levéltáska. Szóval megoldottuk, sosem volt pénz kérdése az alkalomhoz illő öltözet.

Mit ad Isten, a vidéki kisvárosból a fővárosba felkerülő nagylány már azzal szembesült, hogy az operában elvétve ugyan, de még lehet látni egy-egy nagyestélyit – bár ez is ritka manapság – , de a magyar főváros „nagyérdeműje” az elmúlt harminc évben úgy elfeledkezett a színházi etikettről, hogy már konyhaszagú, elnyúlt kötött pulcsiban, cicanadrágban, mackóalsóban és izompólóban is be lehet ülni egy-egy előadásra.

Ami ennél is rosszabb: a gyerekek is megjelennek szabadidőruhákban, játszótéri öltözékben. Ugye, figyelték, hogy a farmert nem hánytorgattam fel senkinek: egy elegáns – nem kitérdesedett, nem kifényesedett, nem koszos, nem szakadt stb. – farmer már fel sem tűnik, ha az öltözet többi darabja és a kiegészítők feledtetik az anyagot.

Egyet nem értek: ma, amikor a használtruha boltok tonnaszámra árasztják a különlegesebbnél-különlegesebb és nagyon nagy mennyiségben új, kollekciócserés darabokat, amiket fillérekért lehet beszerezni, és a fast fashion márkák kéthavonta cserélik le kollekcióikat, mi az oka ennek az igénytelenségnek?

Jómagam is örömmel vadászok turis kincsekre, eszem ágában sincs pusztán sznobériából márkás cuccot venni. Néha még ki is röhögöm a divatfanatikusokat, márkafanatikusokat, már csak azért is, mert van használtruha boltból származó új márkás holmim is, nem egy. Engedtessék meg továbbá egy kis matek: ha egy család kifizet négy színházjegyet, ami alsó hangon 12.000 forintba kerül, hogy a viharba nem lehet megadni a módját az illendő részvételnek? Mindenkinek van „legjobb” ruhája, és legtöbbünknek nem a mackónadrág számít annak.

Tessék, kérem átgondolni, hogy mi, a nagyérdemű, azért lettünk nagyra érdemesek, mert a művészek a tőlük telhető és szándékuk szerint is legjobb alakítással várnak bennünket arra a háromórányi együttlétre. Ők nem érdemlik meg a mi tiszteletünket? Bár a nézőtéren sötétben üljük végig az előadást, azért a színpadról még látnak bennünket: milyen lehangoló és megalázó lehet azt látni, hogy csupán mackónadrágosra taksáljuk a produkciót, már indulásból! Ne essünk tévedésbe: a tetszés kinyilvánítására a taps való, amit előadás közben vagy a végén kapnak a művészek, de minden produkciónak, eseménynek meg kell előlegezni a bizalmat és a tiszteletet azzal, hogy mi, nagyérdeműek is rászolgálunk a nekünk megelőlegezett érdemekre.

Van itt más baj is: olykor a ruha teszi az embert és a viselkedést. Ha nem hiszik, kérdezzék meg nyugodtan például Schiffer Miklóst, a stílusgurut vagy Papp Janót, a jelmeztervezőt. Ők szakmájuknál fogva is pontosan tudják, mire képes a megfelelő minőségű öltözet, mit tesz az emberrel az alkalmi ruha, hogyan készteti másfajta testtudatosságra, kifinomultabb modorra és udvariasságra. Ezt is kultúrának hívják.

Ahogy azt is, amikor

elkésünk az előadásról, ápolatlanul jelenünk meg, bevisszük az enni- és innivalót és hangosan trécselünk darab közben.

Az időnként megcsörrenő mobiltelefonokról nem is beszélve, hiszen ma már minden előadó-művészeti létesítmény hülyebiztos rutinnal kezdi az előadásokat: szépen kérnek, hogy kapcsoljuk ki elektronikai eszközeinket. A buzgó szülők is inkább a szünetben vagy otthon edukálják csemetéiket, ne az előadás közben magyarázzák el, hogy Kukorica Jancsi és János Vitéz ugyanaz a személy, ezért játssza ugyanaz a színész, de azt sem a darabot nézve kell megvitatni, szöveghű-e az előadás vagy hamisan énekelt-e a primadonna.

Amikor még adtak az ilyesmire, a klasszikusokat még azelőtt elolvastatták, elmesélték, megbeszélték, mielőtt színházi előadáson ajándékként megnézhették volna a gyerekek – tessék betartani a sorrendet! Sok gyerek azért mocorog előadás közben, mert nem érti, nem köti le a figyelmét. Ha előtte megbeszélnénk, mit fogunk látni, mire készüljön, máris felkeltettük az érdeklődését és várni fogja, keresni fogja az előadásban a megfelelő részt, alakítást.

Túl sokat remélek?

Talán nem, mert csak az alapokról beszéltem eddig, mert ezek hiányoznak a legjobban. Aki pedig „elvetemült” kultúrafogyasztó és ezekkel nemcsak tisztában van, de így is viselkedik, azt nagyon zavarja mások bárdolatlansága, műveletlensége, igénytelensége és szelfi-központú színházlátogatási szokásai. Ha csak egyszer helyet cserélne a zsöllye és a színpad, és a művészeknek kellene megtapsolniuk minket, azt hiszem, taps helyet füttyszóval méltányolnák ezt a viselkedést.