A luxusszálló séfje megkérdezte, milyen íze van az anyatejemnek, ha már a hűtőjében tartja

Megosztó

A luxusszálló séfje megkérdezte, milyen íze van az anyatejemnek, ha már a hűtőjében tartja

Anyává válni csodálatos dolog: tételmondat. De én a folytatást is tudom: anyává válni csodálatos dolog, ÉS nagyon vicces tud lenni. Na, nem azért, mert az élet ki akar babrálni velünk, amikor porontyokat potyogtat az ölünkbe, hanem, mert bármilyen alapossággal is készülünk erre a szerepre, bőven okoz meglepetéseket. Például önmagunkkal kapcsolatban. Nekem speciel volt szerencsém anyatejes kalandokban – szó szerint – fürdeni, és néha másoknak is jutott bőven az élményből.  

Mindkét gyermekemmel nagyon sok tejem volt: napi 4 liternyi. Ezt onnan tudom ilyen precízen, hogy ekkora mennyiséget a kisdedek nem képesek megenni, tehát a saját egészségem és az anyatermészet tisztelete okán is fejnem kellett, méghozzá nem aprócska, diszkrét kézi pumpával, hanem tekintélyes motorral ellátott – az állattenyésztés fogalmai szerint iparinak számító – fejőgéppel. Ilyen alkalmatosságot béreltem jó előre második gyermekünk születésekor is, még a szülés előtt, hogy majd hazaérve a kórházból, már ez várjon az ágy mellett.

Aki hitetlenkedve vagy irigykedve sápadozik a humán tejcsarnok kapacitása hallatán, annak csak azt tudom mondani: ez egy fogság. Fogságban éreztem magam a háromóránkénti fejések és a gyermekgondozás sűrűjében, és míg mások a gyermeksírás miatt át nem aludt éjszakák számáról panaszkodnak, én a fejéssel töltött éjjeli órákat kalkuláltam. Azontúl, hogy kialvatlan voltam, fizikailag is elég megerőltető volt a művelet, de az eredmény mindenért kárpótolt: mindkét gyermekemnek vannak tejtestvérei, akik minimum fél évig ugyancsak anyatejes babák lehettek az általam működtetett tejgazdaság jóvoltából.

Matyó hímzéses életem akkori mintájában ez a motívum volt a legélénkebb piros, az ezt összekötő zöld indák tekergőzésének pedig a munkámból adódó kihívásokat gondolnám. Úgy alakult tudniillik, hogy a gyerekek mellől elég korán vissza kellett mennem dolgozni, de a beosztásom révén meg tudtam oldani, hogy a gyerek se lássa kárát a munkának. A zárható irodámhoz tartozó konyhában fagyasztó is volt, így a napközben keletkezett fölösleges tejmennyiséget be tudtam tárazni és hazavinni. Nem is lett volna különösebb gond, míg ki nem derült, hogy Máltára kell utaznom, egy nemzetközi szakmai fórumra. 

Mihelyst megtudtam, melyik szállóban leszünk,

fölhívtam az ötcsillagos hotel menedzserét, hogy van egy szokatlan kérésem: anyatejet szeretnék lefagyasztani ott tartózkodásom idején.

Először döbbent csend lett a vonal túlsó végén –  nem is számítottam másra – aztán közölte a menedzser, aki természetesen férfi volt, hogy szól a séfnek, hiszen ez élelmiszerhigiéniai kérdés is, és majd vele beszéljem meg, hogy megengedi-e. A séf természetesen ugyancsak második nyelvként beszélte az angolt, korántsem felsőfokon, így minden lehetséges kreativitásomat bevetve tudtam csak megértetni vele, hogy mit akarok. Miután magához tért a meglepetéstől, közölte, hogy persze, megoldjuk, hiszen egy ötcsillagos hotelben ez sem lehet akadály.

Becsomagoltam hát a bérelt fejőgépet – aminek akkor, közel tíz éve alsó hangon ötszázezer forint lehetett a belépő ára a piacon –, és halált megvető bátorsággal álltam be a repülőtéri becsekkolásnál a sorba, nem is sejtve, milyen kalandok várnak még rám. A táskám fennakadt az ellenőrzésen: egyszer csak azt vettem észre, hogy egyre több őr bámulja tanakodva a monitort, majd odahívnak, mondván, hogy nem értik, mi lehet ebben a kézipoggyászban, aminek akkora motorja van. Fejőgép – mondtam nemes egyszerűséggel, gondolván, hogy legalább annyira meglepődnek, mint a máltai luxusszálló séfje, de ezúttal rám osztották ezt a szerepet. Az egyik őr ugyanis – aki természetesen szintén férfi volt – széles mosollyal és kitörő örömmel fogadta a hírt, mondván, hogy az ő feleségének is ilyen van, és de örül neki, hogy más is ilyet használ, nézzük is meg!

Kicsit elakadt a szavam és a mögöttem kígyózó sor is, amiben élénk érdeklődéssel figyeltek, zavaromban csak annyit tudtam kibökni: próbáljam is ki, itt, helyben? Erre szegény határőr vörösödött el, mert addigra leesett neki, hogy a lelkesedése hangyányi indiszkrécióval maszatolta be kettőnk alkalmi viszonyát, a nézőközönség legnagyobb élvezetére. Nem hiszem, hogy sok fejőgépet vámolnának a reptéren, tehát ez az eset többünknek is emlékezetes maradt.

Végül belekukucskált a táskába, és elengedett, ami neki a történet végét jelentette, nekem viszont egy érdekes repülőútban folytatódott. Csodabogárként nézegettek, kicsit úgy éreztem magam, mint egy celeb, akit bizarr öltözéke miatt bámulnak meg, annyi különbséggel, hogy nekem melleimet stírölték. Úgy képzelem, azt próbálták felmérni, vajon mennyi tejet adhatok, hogy fejőgép nélkül el sem indulok otthonról. 

A szállodai bejelentkezésnél természetesen hivatkoztam a két héttel azelőtti telefonbeszélgetésünkre, amire senki sem emlékezett. Odahívták a séfet, egy piszokul jóvágású, sármos pasit, aki szemmel láthatóan készült a nagy találkozásra, mert tetőtől-talpig végigmért latinos temperamentumával, és sokat sejtető mosollyal ígérte meg újra, hogy nyugodt lehetek, minden rendben lesz, csak címkézzem fel a palackokat. A többi az ő dolga. Aztán még egy kérése volt:

áruljam el neki, milyen íze van a tejemnek.

Ezen a kérdésen már meg sem lepődtem, visszakérdeztem hát: szakmai érdeklődésből vagy amatőr kíváncsiságból fakad az információéhség. Mert ha szakmai a kérdés, akár meg is kóstolhatja, máskülönben szerintem édes íze van. Természetesen nem vállalkozott erre a gasztro-kalandra, további kérdései elapadtak, és a mosolyán is új árnyalat jelent meg: cinkosok lettünk az anyatejes kalandban.

Ötnapos, négyéjszakás ottlétem alatt gyűltek is rendesen a fél literes palackok, majd a végén egy erre alkalmas hűtőtáskát adtam a séfnek, hogy kipakolja a fagyasztót. Bár nem sokat beszéltünk a napi forgalom bonyolítása alatt, végig éreztem, hogy ez a történet mindkettőnkön változtat kicsit: én gyakoroltam újra a szerepet, a mindent megoldó anyaszerepet, gyerekektől távol is, ő pedig próbálta megfejteni, miért nem öntöm ki a fölösleges tejet.

Ez bennem fel sem merült. Kislányom akkor volt tizenegy hónapos, otthon külön anyatej-fagyasztónk volt, tehát lett volna bőven utánpótlás, de úgy éreztem, nekem a kiöntés nem megy. Az volt bennem, valami nagyon nagy bűnt követnék el, ha nem menteném meg minden cseppjét. Bár a séffel ezt nem beszéltük meg, természetesen, azt hiszem, valami hasonló következtetésre juthatott, mert napról-napra egyre elismerőbb pillantásokkal jutalmazta erőfeszítésem. A végén, amikor a hűtőtáskát átadta, megköszönte a bizalmat, és csak annyit mondott: különleges élményben volt része. Meghiszem azt! Nekem ez jelentette akkor az ötcsillagos ellátást Málta egyik legnagyobb luxusszállójában.

Ajánljuk még:

Smize: mosolyogj a szemeddel!

Az elmúlt évből mély nyomot hagyott bennem az az érzés, hogy egyedül vagyok. Hogy a villamoson kapaszkodva, a piacon a krumplikat válogatva csak egy porszem vagyok a gépben, aki hiába mosolyog, hiába tréfálkozik, nem tud megvidámítani másokat. De hogyan is tudtam volna, ha engem és másokat is betakart az összefüggő, vírusijesztő FFP2-es maszk?