Húsvét rovatunk szakmai partnere a Magyar Turisztikai Ügynökség.
Hogyan telt a nagyheted? Szokatlan módon a nagypénteki csend idén uralja az ünneplés szent napjait is.
Civil emberként is nehéz volt az idei nagyhét, mert egyedül kellett megéljem. Át tudtam érezni azoknak a helyzetét, akik talán máskor is egymagukban vannak, egyedül kell ünnepeljenek. És papként sem könnyű ez az időszak, mert nem tudom közösségben megélni a szertartásokat, az ünnepben rejlő felemelkedést. Most ezt csak egyedül, vagy egy kamerával szembenézve tudom megvalósítani.
A nehézségek ellenére viszont azt mondom, ennek is megvan a maga szellemisége. Minden évben azon panaszkodunk, hogy úgy elment ez a farsangi időszak, ez a nagyböjt vagy maga a húsvét. Mert nem állunk meg. Egy indián közmondás szerint „miközben futsz, néha állj meg, hogy legyen ideje utolérni a lelkednek is”. Én most ezt kezdem érezni, hogy végre utolért a lelkem.
Azt mondod, hogy most került ép testbe az ép lélek?
Pontosan. Az az állapot, ami most van, ugyan nem normális abban az értelemben, hogy mindenki egy karanténba kényszerült, és egymásért kellett meghoznunk olyan döntéseket, hogy bizonyos távolságot tartunk egymástól. Igen ám, csakhogy a lélek szempontjából ez a normális állapot. Hogy az ember a maga körüli dolgokat kezdi el rendbe szedni.
A valóságshow-kban embereket zártak össze több hónapra a négy fal közé, feladatokat kaptak, és sokan nézték, hogy milyen reakcióik vannak. De az mások élete volt. Most a saját emberi kapcsolataink kerültek a négy fal közé, ami próbára tesz bennünket.
Most kezd az ember önmagával szembesülni, a saját gondolataival kibékülni, most kezdi nagyon sok család egyáltalán értékelni, hogy családban van.
De az ellenkezője is igaz lehet, mert lakva ismerszik meg az ember. Most érezzük meg igazán, hogy a nap huszonnégy órájában milyen elviselni egymást. Érdekes lesz megtapasztalni, hogy hosszú távon milyen vetülete lesz a karanténnak az emberi kapcsolatainkra nézve. Eddig talán a tanítónő hiába mondta, hogy a gyerek nem figyel az órán, most a szülő is átélheti, megismerheti a saját gyermekét.
Le kell mennünk a mélybe?
Én nagyon szeretem az olyan alapvető kérdéseket például, hogy mi az ember. Ki vagyok én? Minek születtem? Mit értem el eddig az életemben? Hol tartok most? Merre halad az életem? Mi okoz boldogságot? Egyáltalán boldog embernek tartom-e magam, vagy sajnálom magam valamiért? Normális esetben ezeket nem tesszük fel magunknak, mert félünk, és nem merünk szembesülni a válasszal. Nincs bátorságom azt mondani, hogy én egy boldogtalan ember vagyok, hanem inkább eljátszom a saját boldogságomat. Csak ezzel a színjátszással az a baj, hogy gátolja a gyógyulásomat. A szenvedélybeteggel is akkor lehet elkezdeni hatékonyan dolgozni, amikor elismeri, hogy ő beteg, hogy rászorul a változtatásra, és hogy ehhez még segítségre is szüksége van.
Ezek szerint amellett, hogy sokat „szerepelsz” a hívek előtt, van egy introvertált oldalad. De mindenki képes ilyen mélyen magába nézni?
Hiszek abban, hogy az idő csodákra képes. Lehet, hogy egy héttel ezelőtt ezeket a kérdéseket még nem tette fel senki magának, de a következő héten elkezd rajta gondolkodni. Egyébként pedig ez
a bezártság, a megszokottból való kilépés olyan gondolatokat és talentumokat képes belőlünk előhozni, amire nem is gondoltunk volna.
Örömmel látom például azokat a humor által ihletett alkotásokat, mémeket, kisvideókat, melyek a karantén nélkül nem születtek volna meg. Én azt látom, hogy az emberek megmutatják a lelkivilágukat és az érdeklődésüket. Nagy tömegben könnyű kiabálni, de amikor az embernek ki kell állnia, és mondania valamit, az már sokkal nehezebb. Ezeket értékelnünk kell.
A húsvét is a megszokottnál különlegesebb az idén. Nem gondolod úgy, mintha kihagynánk valamit, mintha kimaradna idén az ünnep?
Pont fordítva gondolom. Eddig emellett az ünnep mellett úgy haladtunk el, hogy szinte csak a külsőségeket vettük észre. Hasonlóan a karácsonyhoz, arra tevődött a hangsúly, hogy milyen gasztronómiai csodákat tegyünk az asztalra, hogy kinek mit vegyünk, és hogy hogyan néz ki a lakásunk. Ez a fajta készülődés nem tette lehetővé annak a negyven napnak a megélését, amiről az egyház beszél. Most fel kell magunkat találni. Meg kell találnia mindenkinek a maga lehetőségei között és elképzelései szerint a húsvétot. Talán Palánki Ferenc debrecen-nyíregyházi megyés püspök gondolata közelíti meg legjobban azt bezártságot, aminek most a részesei vagyunk. Azt mondta, hogy az idei évben nem mi megyünk Jézushoz a templomba húsvétot ünnepelni, hanem Ő jön az otthonainkba.
Ilyen értelemben a húsvét nem marad el, hanem végre otthonainkban is megjelenik.
Értjük ma szerinted húsvét lényegét? Igazából még a szenvedést se nagyon tudjuk hova tenni. Inkább legyőzendő rosszként tekintünk rá, de legtöbb esetben az értelmét nem látjuk.
A szenvedésről, amíg az nem érint bennünket közvetlenül, nem szívesen beszélünk, és közömbösek is vagyunk. Amikor II. János Pál pápa egyre rosszabb állapotba került, és láthatóan légszomjjal küszködött, akkor sokan feltették a kérdést, hogy mi értelme van még ennek? Miért nem mond le, vagy miért jön még egyáltalán a nyilvánosság elé. Halála után jó pár évnek el kellett telnie sokunk számára, hogy rájöjjünk, azért, mert
a pápa meg akarta mutatni, hogy az ember akkor is ember, hogyha szenved.
Sokszor lemondunk arról, aki szenved. Esetleg érdeklődünk, hogy hogy van, de belül lemondunk róla.
A halállal ugyanez a helyzet. Sok ember számára a kereszt az egy fölösleges eszköz vagy egy giccs. Túl sokszor láttuk a keresztet, hozzászoktunk a látványához, és magához a halálhoz is a filmeken keresztül. Egyszerűen elmegyünk amellett, hogy valakit nagypénteken keresztre feszítettek.
Elmegyünk a halál mellett. Játékként kezeljük Jézus születését és halálát.
De amikor a személyes életünket is érintheti, és egy-egy beteg kapcsán személyes érintettségünk lesz, akkor megérezhetjük, hogy ez nem játék.
Ahhoz, hogy megértsem, hogy Jézus miért ment fel a keresztre, miért engedte, hogy odaszegezzék, ahhoz nekem az életét és a tanítását is meg kell ismernem. A szenvedés által tulajdonképpen semmi mást nem csinált Krisztus, mint megmutatta az Atya iránti engedelmességét. Hogy nem adta föl, hogy nem futott el a feladat elől. Jézus is félt, de látta szenvedésének az értelmét. Az Ő halálának az értelme pedig mi magunk vagyunk. Értünk hozta meg azt az áldozatot, mégpedig külön-külön mindenkiért. Jézus nem masszaként tekint az emberiségre, hanem mindnyájunkat meghív maga mellé, hasonlóan a jobb latorhoz: „Még ma velem leszel a Paradicsomban”.
Köszönöm, hogy ezt említetted, mert a feltámadás szerintem az a dolog, amit még nehezebb feldolgoznunk. Jézus történetében ez az az esemény, amit senki sem látott, mégis ez a titok a keresztények hitének egyik alappillére.
Annyira a hitünk alapja, hogy aki ma nem vallja Krisztus feltámadását a halálból, az nem keresztény ember. Valóban nem voltunk ott. A Szentírásból annyit tudunk, hogy Mária Magdolna odamegy az üres sírhoz, keresi Jézust, és találkozik az angyallal, aki azt kérdi tőle, miért keresi az élőt a holtak között. Az első tanúk, a katonák, akik őrizték a sírt, nem szólalnak meg az evangéliumban. Annyit tudunk róluk, hogy a főpapok később lefizették őket, hogy hazudják azt az embereknek, hogy éjszaka az apostolok ellopták Krisztus testét, és majd ők kimentik őket a felettesüknél. Én úgy meghallgattam volna azokat a katonákat, hogy láttak-e, hallottak-e valamit, vagy valóban végigaludták az egészet? Biztos vagyok benne, hogy az, hogy ott voltak végig Jézus mellett, de számukra sem egyértelmű, hogy valójában mi történt, az ő életükön is sokat változtatott.
A feltámadásban való kételkedésre egyébként maga a Szentírás hozza a legszebb példát. Tamás apostol azt mondja, hiszem, majd ha látom, és tapinthatom a sebeit.
A hitetlenkedés, hogy olyan kérdéseket teszek fel magamnak, amiket nem értek a Szentírásból, az nagyon jó.
Mert az azt jelenti, hogy foglalkoztat. Hogy érdekel. Nagyon sokszor a kérdések által jutok el az igazsághoz.
Barsi Balázs atya beszélt nagyon szépen arról, hogy mit is jelent ateistának lenni. Ugye az ateista az, aki tagadja az Istent. De azáltal, hogy tagadja, azáltal foglalkozik vele. És azáltal, hogy foglalkozik vele, elismeri a létét. Vagyis ha én ateistának vallom magam, azzal nem biztos, hogy azt mondom, hogy nincs Isten, hanem kvázi fölkiáltok az égbe, hogy mutasd meg magad! Akarok benned hinni, csak nem tudok!
Szoktál ateistákkal találkozni?
Volt rá példa, igen. Egyszer egy magát ateistának valló ember hívott szópárbajra, és megkérdeztem tőle, hogy mit gondol, az ő édesanyja valaki vagy valami? Nem nagyon értette először a kérdést, háromszor-négyszer is meg kellett ismételnem, mire igazán meghallotta. Hát persze hogy valaki – vágta rá. Mondtam neki, hogy na látja, a valami nem hoz létre életet, olyat csak valaki tud! Később az illető meghalt, és a felesége eljött hozzám azzal a kéréssel, hogy én temessem el, mert a férjére akkora hatással volt az akkori beszélgetés, hogy haláláig emlegette ezt a mondatot.
Van egy kedvenc saját mondásom: az életem görbéje, amit én írok, az cikkcakkos. Hasonlóan a szívritmushoz, egyszer fent, egyszer lent, a döntéseim által. A Jóisten viszont tud egyenesen írni. Az életemben minden egyes dolog, ami megtörténik, az mindig Isten tudtával történik, sohasem anélkül. Lehet az hívő vagy nem hívő, akkor is előbb-utóbb szembesülni fog a Jóistennel.
Szerinted van olyan, hogy valakinek egyszerűen nem jutott a hitből?
A hit az egyház tanítása szerint kegyelem, egy ajándék, és nem kap belőle mindenki azonnal, és nem is egyformán. De a segítő kegyelem mindenki számára egyformán érkezik az Isten részéről. Ha megvizsgálnánk külön-külön minden emberi életet, akkor látnánk, hogy a Jóisten mindenkinek az életében megmutatkozik valahol. Kopogtat, és arra vár, hogy mi beengedjük.
A materialista világ mostanában nagyon sokat emlegeti, hogy higgyünk önmagunkban. Nekem erről a zsoltáros jut eszembe, aki szerint jaj annak a lovasnak, aki lovában bízva megy harcolni.
Ha én csak magamban bízom, akkor baj van.
Inkább abban kellene hinni, aki engem képessé tesz arra, hogy győzhessek.
Amit könnyen kapunk azonban, azon könnyen túl is adunk. Valahogy ezért a Jóisten úgy találta ki, hogy a hitért meg kelljen küzdenünk. Sokan úgy vannak a hittel, mint az üdítőautomatával. Kicsit odaszólnak a Jóistenhez, némi időt ráfordítanak, de ha nem jön elég gyorsan az eredmény, nem „pottyan ki” rögtön az az üdítő, akkor továbbállnak. Nem küzdenek, nem várnak, türelmetlenek.
A hitért meg kell dolgozni, de el is lehet veszíteni azt. Abban, hogy a mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma, abban az is benne van, hogy minden napnak megvan a maga baja és a gondjai. Hogy minden nap meg kell küzdenem önmagamért és a hitemért. Nincs másnap. Nem holnap vagy holnapután kell hívővé válnom. Minden nap úgy kell felkelnem, hogy este is hívő emberként feküdhessek le.
Az idő hamisságában élünk, ami elhiteti velünk, hogy sok időnk van.
Sokszor gondoljuk, hogy van még időnk. Van még időnk jónak lenni, ráérek én még templomba menni, ráérek én még beszélgetni a gyerekemmel, hiszen még csak öt éves, majd tíz évesen leülök vele, ha majd megérti, amit mondani akarok. És akkor azt vesszük észre, hogy elmegyünk egymás mellett.
Nincs időnk. Egyik napról a másikra lettünk karanténba zárva.
Mindenki úgy gondolta, hogy majd egyszer ide is elér a vírus, de most még csak Kínában van, bennünket még nem fenyeget.
Szoktam mondani a házasoknak is, hogy nem abban kell gondolkodni, hogy milyen lesz majd megélni huszonöt év múlva az ezüstlakodalmat. Aki így áll hozzá, az nem biztos, hogy jól gondolja a házasság értékét. A napomat kell tudnom megharcolni férjként és feleségként.
Az egyház is nap mint nap harcol, és egyelőre úgy tűnik, sikeresen. Egy múlt heti cikkünkben arról írtunk, hogy az online misék jóval több embert érnek el, mint ahányan eddig a templomokat látogatták. Láttam, hogy neked is vannak miseközvetítéseid. Hogy éled meg ezeket?
Egy kistelepülés plébánosaként nagyon meglepődtem, mert egyik nap több mint háromszázan látták a szentmisémet. Ha ugyanez csak a templomban hangzik el, akkor tízen-tizenöten hallották volna. Jó példa a mostani helyzet arra, hogy egy olyan dolog, amitől idegenkedtünk vagy féltünk, az mennyire az életünk részévé tud válni később. Természetesen az, amit hirdetünk, nem változhat, de az, ahogyan hirdetjük, annak jót tehet a fejlődés. Régen azt a pontot keresték a templomban, ahol az akusztika a legjobban felerősíti a hangot. Most azt keressük, hol van térerő, és nem megy el a net.
A változás önmagában nem rossz.
Az egyház most az online felületeken jut el az emberekhez. És sokak, akik az életben nem tették volna be a lábukat a templomba, mert cikinek tartották, vagy volt egy rossz emlékük, most lehet, hogy a tévé kapcsolgatása vagy az interneten való böngészés közben „ott felejtik” magukat. Persze az az igazi kérdés, hogy mi lesz a karantén után. Sok ember talán el fogja várni, hogy továbbra is ott legyünk online. De már ez az elvárás is egy első lépés, mert azt jelzi, érdeklődnek Jézus iránt. Abban reménykedem, hogy amire most rájöttünk, hogy képesek vagyunk megtenni, jó lenne, ha megmaradna. Ez a fajta közvetlenség nekünk, papoknak is jót tett.
Végezetül mit üzennél húsvét napján az embereknek?
Emberibb emberré válhatunk, ha figyelünk egymásra és Istenre. Az ember ugyanis Isten arca!
Húsvét rovatunk szakmai partnere a Magyar Turisztikai Ügynökség. Éld át idén otthonról a húsvét csodáit, fedezd fel és próbáld ki velünk legszebb hagyományait! Magyarország, a csodák forrása!
További cikkek a témában:
MÉLY TÁRSADALMI SZORONGÁSOK SZABADULNAK FEL – INTERJÚ BÁNKI GYÖRGY PSZICHIÁTERREL
5 SZOKATLAN MÓDSZER A HÚSVÉTI ELCSENDESEDÉSHEZ
