A háború tükröt tart nekünk. Belenézel velem?

Megosztó

A háború tükröt tart nekünk. Belenézel velem?

„Beoltanak érzékenység ellen, majd érzékenyítenek” – valahogy így foglalhatnánk össze, mi történik körülöttünk. És talán bennünk is.

„Válság a válságban”. „Ukrajna az elviselhetetlen szívfájdalom központja lett.” „Apokaliptikus állapotok uralkodnak Mariupolban.” „A Szabad Európa Rádió egyik munkatársa meghalt a Kijev elleni orosz csapásban.

Egyetlen híroldal tartalmának a töredéke ez a néhány mondat. Egymás alatt sorakoznak a fenti címek és sorok. Alattuk még egy hír: „A jótékonysági szervezetek egyre jobban sürgetik az esemény utáni tabletták és az orvosi abortuszhoz szükséges gyógyszerek Ukrajnába juttatását, miután az orosz inváziót követő nemi erőszakról szóló jelentések egyre szaporodnak”.

Olvasni vagy nem olvasni?

A híroldalak feladata mindenkor összeszedni azt, mi fontos, és olyan jelentős események kapcsán, mint a háború, úgynevezett „percről perce” formátumban értesítenek bennünket a körülöttünk zajló eseményekről. Jól is van ez, még akkor is, ha évek óta bizonyított: a túl sok hírfogyasztás olyan stresszhelyzetbe helyez bennünket, amellyel az agyunk nem feltétlenül képes meggyürkőzni.

Az evolúció belénk kódolta, hogy stresszes körülmények között háromféleképpen reagálunk: ütünk, futunk vagy lefagyunk. Jó esetben vagy harcolni akarunk azzal, ami rossz érzést kelt bennünk, vagy elrohannánk előle. Rossz esetben nem teszünk semmit.

Ha frusztráló hírekről olvasunk, a szervezetünk stressz-üzemmódba kapcsol, kortizolt és adrenalint termel – és ezzel nincs is gond, amíg csak héba-hóba történik ilyen. Ám ha egész napokon, heteken át a híreket bújjuk, és elsüllyedünk a szörnyűbbnél szörnyűbb képet festő tájékoztatásokban, a szervezetünk nem tud megfelelően reagálni a sok ingerre, amivel elárasztjuk.

Ennek tünete lehet, ha fáradtan ébredünk reggel, nem tudjuk kialudni magunkat, az átlagosnál sokkal többet szorongunk vagy éppen depresszióra jellemző tüneteink vannak.

Hogy ettől óvjuk magunkat, javallott limitált számú hírt olvasni, és jól megválogatni, milyen oldalaknak engedjük meg, hogy kifárasszák érzelemraktárainkat. Fontos emellett felismerni a határainkat, vagyis észlelni azt, amikor túl sok, túl fájdalmas a hírek közötti ugrálás. Mivel a stresszhelyzet miatt az agyunk nem képes logikusan gondolkodni, ha nem szabunk határt magadunknak a hírfogyasztásban, egyre nehezebb lesz megnyugodni és visszatérni a saját életünkhöz – ahhoz a hírmentesebb, 3D-s közeghez, amelyben dolgoznunk, működnünk illene.

Háborúban hírt olvasni külön műfaj

Olvasom a háborúról szóló percről-percre posztokat, és az ötödik után már szívesen becsuknám az internetet, legalábbis ezt az ablakot biztosan. Néhány percnyi hírolvasás után szinte már éhezem a bulvárt, valami súlytalan hülyeséget, amit megoszthatok a speciálisan erre a célra létrehozott baráti csetben. Valamit, ami kiránt engem, meg őket is:

egy gumicsontot, amit rághatunk, ha már túl kemény az élet.

Aztán eszembe jut 2018 egyik legzseniálisabb filmje, a Mű szerző nélkül. Ennek is egyetlen jelenetére gondolok, amelyikben a főszereplő tizenéves lányrokona – megbolondulási folyamatának kellős közepén – azt mondja a kisfiúnak: „ne nézz félre. Sose hunyd be a szemed. Minden, ami igaz, szép”. A mélyen érző, gyönyörű fiatal lány ezután véresre veri a fejét egy üvegtányérral, mert az ütések hangjában a világmindenség értelmét véli felfedezni, mondatai mégis egy életen át elkísérik a később nagy művésszé váló fiút. A film központi üzenete és angol címe is ez: soha ne nézz félre.

A híroldalakat újra és újra megnyitva újra és újra ez a mondat cseng a fülemben. Nagy erő van abban, ha tudunk nem félrenézni, ha tudunk empátiával lenni a másik ember és a más szenvedése iránt. Ha tudunk mélyülni, és fel tudjuk aztán hozni magunkat a mélységből.

Érzékenység, érzékenyítés

Nem hiszem, hogy mindezt könnyen megtehetnénk a mai világban, sőt. Mintha ellenszélben dolgoznánk akkor, amikor rászánjuk magunkat, hogy valódi együttérzést, húsbavágó kérdéseket osszunk meg egymással. A „mert ön megérdemli”, a „jár az énidő” és mindenekfölött a „segítenék, de a saját határaimra is figyelemmel kell lennem” világában számtalan fórumon treníroznak bennünket arra, hogy a magunk érdekeit vegyük előbbre. Hogy minél előbbre? Lehetőleg mindennél – még ha ezt így ki sem mondják.

Mindeközben soha nem látott mértékben érzékenyítenek. Multicégek reklámjai közvetítik az üzenetet, de ha ki sem mozdulunk otthonról, akkor is megkapjuk a tanításokat, például a filmek és sorozatok által, amelyekben meghatározott arányban tűnnek fel a különböző rasszok, az LGBTQI+ közösség tagjai, a vallási és etnikai csoportok képviselői stb.

Egyszerre érzékenyítenek bennünket, és tanítják azt, hogyan legyünk érzéketlenek.

Mert ha mindent a szívünkre veszünk, betegek leszünk. Ám ha semmit nem veszünk a szívünkre, a világ lesz egyre betegebb hely. Mert ahogyan nem működnek azok a párkapcsolatok, családok, munkahelyi közösségek, amelyekben a felek nem tudnak szót érteni egymással, és nem képesek hordozni egymás terheit, úgy nagyban sem működhet egy közösség sem, amely csupán individuumok összessége.

A párhuzamos tanítások elcsúsznak. Tanulunk érdekérvényesítést és tanulunk asszertív kommunikációt, de nemigen oktatnak bennünket arra, hogyan tegyük félre az igényeinket, ha kisbabánk születik, vagy miképp gyakoroljunk kölcsönös szolgálatot a partnerünkkel annak érdekében, hogy a kapcsolat fennmaradjon.

Tanuljuk, miképp tegyük kényelmessé az életünket nemet mondással, de azt nem mondják meg, miképp cipeljük az igent mondás terhét.

Azt a terhet, ami akkor nyom bennünket, ha nem fordítjuk el a fejünket.

Azt hiszem, minél jobban elsajátítjuk a „nekem jár”-kultúra szabályrendszerét, annál kevésbé leszünk képesek érzékeny emberként megosztozni a világon. És bár örülök, hogy a pszichológia tanításai egyre többekhez eljutnak, és önmagukra, igényeikre, határaikra tudatos(abb) generációk nőhetnek fel ezután, tartok attól, hogy ha mindenki számára a maga határa lesz az átléphetetlen, hamar ketreccé válnak majd a minket védő vonalak.

Tanuljuk meg, mi a jó nekünk, és tudjuk felismerni a határainkat. De tanuljuk meg azokat át is lépni néha.

Tudjunk a kényelmünkről lemondani. Hagyjuk magunkat felkavarni a hírek, egy barát beszámolója, egy ismeretlen ember története által.

Mert kell, hogy néha megérintődjünk, kibillenjünk az egyensúlyunkból.

Az igazi bölcsesség, fejlettség és érettség abban mutatkozik majd meg, ha ezek után képesek vagyunk megnyugodni, és a szerzett tapasztalattal együtt élni tovább.

 Nyitókép: Gidrán típusú páncélozott harcjármű legénysége 2022. február 24-én
MTI/Czeglédi Zsolt

Ajánljuk még:

„Az egyetlen női nőgyógyász voltam az osztályon” – interjú dr. Katona Renátával, aki szerint egy női orvos másként éli meg a szülést

Mikor a kilencvenes évek végén elkezdte a szakmát, egyedül ő volt női nőgyógyász a szegedi kórház szülészetén. Dr. Katona Renáta ma Szeged mellett Budapesten is vezet magánpraxist, a legtöbb páciensének évtizedek óta követi az életútját. Kiemelten foglalkozik az endometriózissal, amelyben személyesen is érintett. A doktornő hangsúlyozza, ma már senkinek nem lenne szabad meghalnia méhnyakrákban, mégis évente közel ötszáz nőt veszítünk el a betegség következtében. A szülész-nőgyógyásszal a hálapénzrendszerről, a szabad orvosválasztás megszűnésének árnyoldalairól és előnyeiről is beszélgettünk.

 

Már követem az oldalt

X