Verkli, gramofon és magnókazetta: érdekességek a zenerögzítés múltjából

A dallamok, az éneklés, zene iránti vágy mindig is az élet része volt. Ám nem mindenki volt abban a szerencsés helyzetben, mint mi, a „modern világ” gyermekei, hogy bármit újrahallgathatunk. Régen szájról szájra terjedtek a dalok, az idősek tanították a fiatalabbaknak, akik később szintén továbbadták. Ez minden kultúrában így történt, és máig hatalmas érték számunkra, hogy az őseink így megőrizték a dallamkincsüket. Viszont az akkori kor embere nem tudta eltárolni, majd valamilyen szerkezet segítségével újrahallgatni a dalokat.

A zenerögzítés bölcsője: Babilon

A kottaírás legkorábbi formája egy ékírásos táblán található, amelyet a babilóniai Nippurban készítettek (a mai Irak területén) nagyjából Krisztus előtt 1400 évvel. A kottaírás módszerei az évszázadok alatt egyre inkább finomultak és letisztultak. Felbecsülhetetlen érték számunkra a temérdek fennmaradt kotta, a leghíresebb zeneszerzők csodás alkotásai.

Verkli, az utcazenészek nagy becsben tartott eszköze

A 18-19. században nagy népszerűségnek örvendett a verkli vagy kintorna nevű mechanikus hangszer. Ezt a kerekeken guruló zenegépet a zenész egy kar tekerésével tudta megszólaltatni. Tekerés közben levegővel táplálta a fújtatókat, amelyek működésbe hozták a lyukszalagot (kintorna) vagy egy fém szögecskékkel ellátott forgó hengert (verkli).

 

A tekerés közben szelepeken továbbítódott a levegő a síprendszerbe. A szögecskék vagy lyukak elhelyezkedése dönti el, melyik síp mikor szólal meg. A mai napig lehet kapni tekerős zenedobozokat, amelyek  elférnek a tenyerünkben és olyan szépek, mint egy ékszerdoboz. Főként közismert klasszikusok, népdalok és karácsonyi dallamok csendülnek fel az ilyen dobozkákból. 

A világ első hangfelvétele… vagy mégsem?

Nem is kell annyira régre visszanyúlnunk, hogy megtaláljuk a zenerögzítés bölcsőjét. Egyből egy érdekességbe ütközünk, amiről nagyon kevesen tudnak. A „hivatalos” álláspont szerint, amit az iskolákban is tanítanak, a világ első hangfelvétele Thomas Edison nevéhez fűződik. 1877-ben ő készítette az első olyan fonográfot, ami alkalmas volt hangrögzítésre és lejátszásra is. Azt viszont nem is tudjuk, hogy a világ ténylegesen legelső hangfelvétele már 1860-ban elkészült a francia származású Edouard-Léon Scott de Martinville által, egy fonautográf névre keresztelt géppel, ami fekete füsttel bevont papírtekercsre írta át a hanghullámokat. De ez a készülék akkor csak felvenni tudta a hangot, visszajátszani már nem. 

Az 1877-ben napvilágot látott Mary had a little lamb című hangfelvétel, ami Edison nevéhez fűződik és a világ első hangfelvételeként tartják számon, hatalmas szívfájdalommal töltötte el Martinville-t, hisz valójában ő volt az első. Amíg mindenki Thomas Edisont ünnepelte, addig róla és találmányának létezéséről nem is tudtak. 

A kaliforniai Lawrence Berkeley laboratórium kutatóinak azonban sikerült lejátszani a mindössze tíz másodperces daltöredéket, ami az Au clair de la lune című francia sanzonból való. Ezt a 163 éve rögzített felvételt hallva az ember tetőtől talpig libabőrös lesz (a videóban egyre tisztábban játsszák le, érdemes végighallgatni).

Míg egyébként Edison felvétele tisztább, viszont nem olyan szép, hiszen nem is annyira zene, inkább beszéd:

Gramofon: ó azok a régi szép idők 

A gramofon a német származású Emil Berliner nevéhez fűződik, aki Amerikában sok kísérletezés után megalkotta a gramofont, amely tíz évvel a fonográf után robbant be a köztudatba.

Magyar feltaláló is van

A következő lépcsőfok a magyar származású Goldmark Péter nevéhez köthető. Egy igazán kivételes intelligenciájú emberről van szó, akinek a technológia fejlesztése iránti vágya csillapíthatatlan volt. Az ő nevéhez fűződik a „hosszan játszó”, azaz LP mikrobarázdás hanglemez kifejlesztése. És bár nem a zenéhez kapcsolódik, fantasztikus tény, hogy az 1940-ben bemutatott színes televízió megalkotásával is ő büszkélkedhet, amelyet az űrkutatás során is használtak. Ennek köszönhetően láthatta az egész világ színesben a Holdon tett első emberi sétát. 

A bakelit, ami nem is az

Mindannyian ismerjük a bakelit szót. Tudjuk, hogy a köznyelvben ez nem jelent mást, mint azt a bizonyos retró, bár manapság egyre inkább visszatérő, lapos fekete hanglemezt. Eleinte kemény gumiból készült, majd a Délkelet-Ázsiában honos lakktetű váladékából kinyert sellak nevű anyag palával vagy mészkővel kevert vegyületét használták. Ám a műanyagipar rohamos fejlődésének köszönhetően az 1930-as években átálltak az acetilcellulóz-polivinilklorid használatára, amit vinylként ismerünk. Ez egy sokkal strapabíróbb anyag, mint a sellak.

Mégis, a magyar köznyelv elkezdte bakelitnek nevezni a lemezt, ami valójában alkalmatlan lenne a célra, hiszen egy hőre keményedő, rideg és felettébb törékeny anyagról van szó.

De hiába, mára olyan mértékig elterjedt ez a kifejezés, hogy nagy valószínűséggel így marad. Azért jó tudni róla, ha esetleg összeakadunk egy kémiában jártas személlyel, aki háborogna ezen a megnevezésen. 

Magnókazetta, amit mindannyian ismerünk és szeretünk

A magnókazetta egy mágnesszalag alapú adathordozó, amelynek a 70-es, 80-as években volt a fénykora. Biztos sokan emlékeznek rá vagy filmekből ismerik, ahogy a zeneszerető ifjúság félvállra dobott magnóval sétál vagányan az utcán, feltehetően a babakocsit toló anyukák nagy örömére. Vicces, hogy ez a jelenség ismét hódít, csak most JBL formájában. (Amit épp a napokban egyik ismerősöm „zajhurkának” nevezett. Jót nevettem, találó.) Bár egészen messze járunk a 80-as évektől, a kazetták mégis kezdenek újra visszakúszni a köztudatba. Elektronikai szaküzletekben ismét egyre több, magnókazetta lejátszására alkalmas készülékkel találkozhatunk. A világ egyik legismertebb holland trance DJ-je például most februárban dobta piacra az új mixét, magnókazettán! Nincs mit tenni, ami jó, az jó. 

CD, nagy újításnak szánták, de nem hozta a várt sikert

Jól emlékszünk az érzésre, amikor izgatottan megvásároltuk első CD-nket, és belevetettük magunkat kedvenc zenéink hallgatásába. Bevallom, nekem hatalmas csalódás volt. Hiába kicsi és lapos, ezáltal kis helyen tárolható, borzasztóan sérülékeny. Elég egyetlen apró karcolás, és „mindennek vége”. Sőt, van olyan CD-m, ami soha nem sérült meg, de az adatot tartalmazó ezüstös réteg így is elfáradt, és magától lekopott. Arról nem is beszélve, hogy egy vadiúj CD-lejátszó is képes kiírni: error. Egyszerűen nem játssza le a CD-t. Örök talány. 

Icipici adathordozó kártyák

Az egyre növekvő kapacitású lemezek (CD, DVD, Blu-ray) korát a pendrive-ok és a még kisebb adathordozó kártyák váltották fel. Ahogy haladt előre az idő, úgy lett az SD kártyából Mini SD, majd Micro SD. Már-már olyan aprók ezek, hogy alig lehet őket megfogni, sőt ma már sokaknak nincs is – számukra – fizikailag megfogható tárolóhelyük, ugyanis az általuk megvásárolt zenéket felhőben tárolják. Érdemes a jelszavakkal az utódainkra is gondolni, ugyanis örökség lehet az általunk megvásárolt, több tízezer vagy több százezer forint értéket is elérő zene.

Ma az internetnek és a mobiltelefonnak köszönhetően pedig velünk van és bármikor lejátszható a világ szinte összes felvétele, ami lényegében véve az előttünk élt emberek számára irigylendő helyzet: használjuk ki! Az más kérdés, hogy nem a mennyiséget, hanem a minőséget tekintve a mai modern kütyük nem feltétlenül jobbak elődeiknél. Aki egyszer beleszeretett a lemezjátszó vagy a magnókazetta hangzásába, nehezen talál ezeknél jobbat. Egy kis érdekesség: ha valakinek van otthon lemezjátszója, akkor gyémánt is van a birtokában! Ugyanis abból készül a lejátszótű.