„Túl öreg ehhez a világhoz” – A Zárójelentés, Szabó István új filmjének kritikája

A történet főhőse Stephanus professzor (Klaus Maria Brandauer, Szabó korábbi, legsikeresebb filmjeinek alkotótársa), elismert kardiológus főorvos, akit váratlanul nyugdíjaznak. Egészen pontosan bezárják egy intézményösszevonás miatt a budapesti kórházat, ahol addig dolgozott, és életkora miatt nem kap újabb fővárosi ajánlatot. Bár már átlépte a nyugdíjkorhatárt, nem akarja átadni magát a semmittevésnek, kezdeni akar valamit magával és a hosszú évek alatt megszerzett szaktudásával. Rászakadt szabadidejében meglátogatja születésnapján édesanyját (akit kissé zavaró módon a Brandauerrel egyidős Csomós Mari játszik).

Szülőfalujában egy kisebb ünnepség keretei között épp átneveznek egy utcát néhai édesapja tiszteletére. Apja korábban hosszú évtizedeken át volt a falu megbecsült orvosa, azóta sem sikerült tökéletesen helyettesíteni. Az utolsó orvos éppen egy éve lépett le Svédországba, ahol annyi pénzt keres, hogy még a sarkkörön túl is megéri neki dolgozni.

Adott tehát egy orvoshiánnyal küzdő kis közösség és egy állásajánlat-hiánnyal küzdő orvos, akik egymásra találnak. Stephanus doktor elvállalja a praxist, és azzal a lendülettel visszaköltözik gyerekkori szobájába, Pesten hagyva operaénekesnő feleségét. Az idilli helyszínen azonban hamar kiderül, hogy mégse olyan idilli minden, a pletykák, előítéletek és a polgármester (Stohl András) kisstílű „politikai” játszmái miatt.  

A történet leginkább talán azokra a többnyire német sorozatokra hasonlít, amiket a néhai Hallmarkon vagy a Story4-en lehet, lehetett délutánonként elcsípni.

Idősödő, viszonylagos anyagi jólétben élő, karrierjében egykor sikeres, ám továbbra is tettre kész főszereplő bekerül egy szűkebb közegbe, ahol aztán leckét kap emberi kapcsolatokból és újraértékeli az életét. Csak ebben az esetben nem egy világjáró hajó vagy luxusnyaralás adja a keretet, hanem egy eldugott falu.

Ezt az érzést sajnos a párbeszédek is erősítik, amik nehezen válnak élővé, valamint az egyébként drámai események gyors egymásutánisága, kibontatlansága. Miért nem rendíti meg a professzort, hogy tulajdonképpen kirúgták? Miért nem foglalkozik vele se a felesége, se a lánya, amikor látszólag jó a kapcsolatuk? Miért dönt úgy, hogy csapot-papot hátrahagyva leköltözik vidékre? Miért alakul ki a konfliktus a polgármesterrel? Miért vádolják a falusiak olyan dolgokkal, amit el sem követett – miközben úgy tűnik, hogy elégedettek vele?

Persze lehet, hogy ezek valójában nem is fontos kérdések, ugyanakkor mégis megjelennek a filmben, csak éppen hiányérzetet hagyva. Látjuk a színészek arcán, a közeli felvételek sokaságán, érezzük a zenéből, hogy most valami drámai történik, csak éppen nem értjük, hogy miért. Súlytalan. Mert amit mi látunk és hallunk, azok felszínes párbeszédek és olyan apró-cseprő konfliktusok, amiket mind átélünk. Ezáltal viszont nem értjük, hogy válhatnak élet-halál kérdéssé.

Főhősünk tele van energiával, tudással, és azt használni akarja. Belső kötelességének érzi, hogy átadja. De van-e olyan, aki még kíváncsi rá?

Valószínűleg minden nagy életművű ember életében eljön egy pillanat, amikor elgondolkozik rajta, hogy tud-e, kell-e még újat mutatnia? Ez a kérdéskör néha elég szájbarágósan (professzorunk lányának rendszeresen nincs két perce telefon keresztül se az apjára), néha viszont egészen finoman jelenik meg a filmben, például a doktor és gyerekkori barátja, a közben pappá vált Kristóf atya (Eperjes Károly) beszélgetéseiben. Kettejük párosa egyébként is a film erőssége, akár arról beszélgetnek, hogy túl öregek már ehhez a világhoz, akár a szerelemről, Istenről, a múlt vagy a falu bűneiről. Merthogy a film vége visszakanyarodik a tanmese jelleghez.

A mese üzenete pedig az, hogy a rágalmazás, az ujjal mutogatás, a saját pozícióm érdekében mások besározása rossz dolog. És itt megint csak felmerül az önéletrajzi áthallás – gondolva Szabó ügynök múltjára és az ezzel kapcsolatos későbbi konfliktusokra. A főszereplő múltjából egy adott ponton előrángatnak egy tinédzserkori rendőrségi ügyet, amivel kapcsolatban ködösen bár, de annyi kiderül, hogy a szabadságáért cserébe aláírt mindenféle papírt, hogy kit, hol látott. Amikor a professzor azzal érvel, hogy megnézné a „maiak” mit tennének, ha két akkora pofont kapnak, hogy kicsordul az orruk vére, az atya valami olyasmit kérdez, hogy most éppen felmenti-e magát?

Az ezt követő monológ akár a rendező soha el nem mondott válasza is lehetne az őt ért támadásokra a múltjával kapcsolatban.

Szabó István azt nyilatkozta, hogy a történet szempontjából tulajdonképpen bárhol lehet ez a falu, mivel a történet mindenütt működik. Azért volt szükség a vidékre, mert egy koncentrált helyszínt szeretett volna, egy olyan világot, ami áttekinthető, így erőteljesebbek az emberi kapcsolatok. Nézőként viszont mégis nehéz elvonatkoztatni attól, hogy elvileg a mai, magyar valóságot nézzük.

De tényleg ez lenne a valóság? Szinte minden karakterről kiderül egy adott ponton, hogy meg volt számára a lehetőség, hogy külföldre menjen, sokra vigye, de ő inkább visszatért a kis faluba. Miért? Merthogy nincs számukra másik hely. Csakhogy amit látunk a közösségből, az alapján bármelyik másik hely jobb lehet. Egy közeg, ami nem értékel, csak ítél. Mintha a professzor nem vidékre utazott volna, hanem a múltba, vagy egy alternatív jelenbe; ahol minden ágy fölött szövött falvédő lóg, a polgármester leginkább TSZ-elnökként működik, mindenkit a szakmája szerint hívnak (Énekerzsi, Asszisztens Marika, Postás Feri) , de az iskolai énekkar úgy szól, mint egy díjnyertes, válogatott, fővárosi kórus, és a főtéren éjjel-nappal ül egy ember, aki csak ül és néha bölcsen néz.

Egyszerre idealizált és lenéző ez a vidék kép, de semmiképpen nem reális.  

A kocsma leginkább egy vendéglőre hasonlít, senkinél nem látni mobiltelefont, a falu összetételéből pedig egy az egyben hiányoznak a középkorúak (értem, hogy elöregedés és, hogy nincs jövő, de akkor honnan a sok gyerek?). Ez a díszletszerűség nehezíti a történettel való azonosulást, mert közben sok olyan téma megjelenik, ami nagyon mai, nagyon magyar és amiről szólhatott volna a film.

A Zárójelentés nagy vállalás, ami egyszerre akar kicsit összegezni, visszatekinteni, kicsit pedig társadalomkritikával átszőtt korrajz lenni. A végeredmény sok problémát felvet, de nem biztos, hogy azokat, amiket fel akart vállalni.  

Nyitókép: Novák Emil, port.hu