Sosem akart író lenni, ma mégis ezért szeretjük – 100 éve született Karinthy Ferenc

Karinthy Frigyes és Böhm Aranka házasságából született Budapesten, egészen pontosan Lágymányoson, és itt vált Ferencváros-drukkerré, majd sportolóvá, de nyelvésszé és Kossuth-díjas íróvá is. Kézenfekvő volna, hogy elsősorban édesapja írói egyénisége határozta meg a gyermek érdeklődésének alakulását, az igazság viszont ennél sokkal árnyaltabb: nem akart író lenni, de a Nyugat meghatározó figurái között felnőve később egymással versengve erősödtek benne a sportolói és a szépirodalmi késztetések, ambíciók – gyakran összefonódva is. Az MTK, később a Ferencváros vízipólócsapatának egyik meghatározó figurájaként sportolói élményeiből ihletett írásait veti papírra szépirodalmi igénnyel, kezdetben újságíróként. A sportolói pályát később, 1960-tól 1970-ig az FTC szakosztályvezetőjeként folytatja.

A magyar nyelv és egyáltalán a nyelvek iránti szenvedélye terelte az ELTE (akkor még Pázmány Péter Tudományegyetem) magyar-angol-olasz szakára, ahol 1945-ben szerezte meg diplomáját, majd ugyanitt írta Olasz jövevényszavak című doktori disszertációját is. Később Franciaországban, Svájcban és Olaszországban volt ösztöndíjas. A háború után, édesapja halálát követően családfenntartóként kellett helytállnia, ami egyéniségének is megfelelő feszes munkatempót és nagy munkabírást igényelt. A fiatal Karinthy Ferenc először zsinegkereskedőként, majd 1950-ig a Nemzeti Színház dramaturgjaként, 1951-53 között pedig a Szabad Nép és a Magyar Nemzet újságírójaként dolgozott. Ezek után újra a színház lett alkotói terepe: Miskolcon, Szegeden és Debrecenben volt dramaturg 1965-75 között. Ebben az időszakban elsősorban fordításai és újságcikkei jelentek meg: angol, francia, német, olasz és görög darabokat fordított, és a Magyar Nemzet számára írt riportokat és cikkeket.

Esterházy-kastély, Írók Alkotóháza, 1965. Karinthy Ferenc (Cini) író. Fotó: Fortepan / Hunyady József

A 60-as évek végétől egyre többet utazott: hívták előadásokat tartani az Egyesült Államokba, a Szovjetunióba, Ausztráliába és Kubába, illetve szívesen járt Olaszországba is. A 80-as években Leányfalun élt és alkotott, életének utolsó éveiben súlyos depresszióval küzdve írta műveit. A sportban mindvégig örömét lelő író napi szinten úszott, rendszeresen síelt, futballozott, teniszezett és pingpongozott, de életkedvét már a sport sem hozta vissza. Szellemi örökségét fia, Karinthy Márton vitte tovább, aki szintén Kossuth-díjas íróként, színházrendezőként és színigazgatóként vált méltóvá az édesapa és a nagyapa által vázolt pályaív továbbrajzolására. A sors fintora, hogy miután Cini sportolói pályaválasztása édesapja, Karinthy Frigyes bohém írói életformájára cáfolt rá, legalább annyira a lázadás gesztusa Márton részéről a visszatérés: a sport helyett a színházban találta meg hivatását.

Humor és irónia, realizmusba ágyazva: ezek Karinthy Ferenc stílusának meghatározó jegyei. Tűpontos karakterépítés, kidolgozott háttérrajz és érdekfeszítő cselekményszövés jellemzi prózáját, melynek témáit a kor és a környezet eseményei ihlették: a saját családi élményekből építkező Szellemidézés című kötetből Máriássy Félix nagysikerű filmet is forgatott 1955-ben; az Ősbemutató a kor színházi világába nyújt betekintést, A Ferencvárosi szív pedig sportélményeit dolgozza fel. Irodalmi riportjaiból a Hazai tudósítások című kötetét méltatta leginkább a szakma, és színműveit nemcsak a hazai színházak tűzik rendszeresen műsorukra, de többségüket idegen nyelvű közönség is élvezheti. Naplója jelentős kor- és irodalomtörténeti dokumentum, melyből az is kiderül, hogy az új írónemzedékből Spiró György munkásságát értékelte leginkább. Ha magát Cinit szeretnénk jobban megismerni, fiának, Karinthy Mártonnak az Ördöggörcs – Utazás Karinthyába című regényét kell feltétlenül elolvasnunk.

Karinthy Ferenc író családi körben, 1963-ban. Balra fia, Karinthy Márton, jobbra felesége, Boros Ágnes. Fotó: Fortepan / Hunyady József

Milyen volt valójában Cini? Néhány sokatmondó életképből sejthetjük:

„Ahogy bevitt a Balatonba, és hangos ordítozással, hogy az egész üdülő minket nézett, rá akart kényszeríteni, hogy legalább egyszer feküdjek rá a vízre. Majd’ elsüllyedtem a szégyentől. Ugyanezt a biciklizésnél is megtette. Igaz, mindkettőt meg is tanultam.
Vízilabdázóként apámnak gyerekkora óta természetes közege volt a víz. A víz mellett inkább nap cserzette matrózra, mint intellektuális apára emlékeztetett. Az uszodák vize apám bőrét hamar barnuló, a rinocéroszéhoz hasonlító pikkelyes páncéllá edzette. Ez a képzetem róla gyerekként akkor rögzült, amikor – minden apa természetes vágyaként – ő is megpróbált magához hasonlóvá alakítani. Minden tiltakozásom ellenére elcipelt az uszodába. Kitartó türelmetlenséggel megkísérelte felkelteni érdeklődésemet a víz iránt. Rövid időszak volt, makacs ellenállásom kifogott az apai szándékon. Azt hiszem, mély csalódással a szívében tett le arról, hogy majd én is követem az ő sportpályafutását. Elégtétellel töltött el, hogy én voltam az erősebb. (Más kérdés, hogy ez volt az egyetlen kézzelfogható – negatív előjelű – győzelmem felette.)

…Ahogy veleszületett tapintatlanságával teljesen betöltötte a lakást. Ha bármilyen nemű osztálytársammal, barátommal játszottam a gyerekszobában, apám a világ legtermészetesebb módján, kopogás nélkül, habselyem alsónadrágban megjelent. Érdeklődött az előmenetelünk iránt, aztán távozott. A fiúk röhögtek rajta, a lányok pironkodtak. Nekem természetes volt.
Amikor anyám a szemközti iskolában tanított, osztályterme a mi erkélyünkre nézett. Apám csak kiállt az erkélyre, ha üzenni akart valamit. Volt egy gyerek, aki ilyenkor figyelmeztette osztályfőnökét:
– Tanárnő! A férje az erkélyen gatyában integet a vörös zászlóval.
Egyszer egy véget érni nem akaró tantestületi ülésre apám beküldte a pedellust:
– Karinthy Ferencné tanárnőnek üzeni a férje, azonnal jöjjön haza, mert gyereke született.

Ahogyan hetente cinisre nyíratta a sörtehaját, folyamatosan fenntartva és hangsúlyozva az erőteljes macsó jelleget. Mintegy azt sulykolva belém, hogy csakis erőt és férfiasságot mutatva lehet a világban boldogulni. Anyám mindig szörnyülködött:
– Megint túlnyírtak, Cini, miért hagyod?
– Nahát! Tényleg! Újságot olvastam, észre se vettem – mentegetőzött menetrendszerűen apám. De én láttam, hogy gyerekesen örül frissen nyírt kefefrizurájának.
Legendás társaságának rosszindulatúbb tagjai szerint (és melyikük nem az, keresztül-kasul megírták már egymást) apámon már gyerekkorában látható volt a görcsösen győzni akarás stigmája: a szája felett a győzelmi mámorban megjelenő, remegő „érbajusz”.”

Az Ördöggörcs nem egyszerűen a Karinthy-család története, hanem az alkotói lét dilemmáinak, vívódásainak és az ezzel járó érzelmi és mentális kihívásoknak elemzése is egyben. A családi legendárium egyik fő motívuma, hogy mi gátolja meg az írót a Nagy Mű elkészítésében? A kérdést az utókor régen megválaszolta már: nem az egyetlent keressük a Karinthyak írásaiban, sem Fricitől, sem Cinitől, és a pályája vége felé szerencsére ugyancsak tollat ragadó Mártontól sem. Amit kaptunk, az összességében különleges és nagyon szerethető.

Nyitókép: Fortepan / Hunyady József