„Soha ilyen szabadnak nem éreztem magamat” – Születésnapi interjú Endrei Judittal

Felszabadító érzés nézni, hallgatni a Korhatártalanul adásait. Az idő múlásával és annak nyomaival kapcsolatos, kulturálisan kódolt szorongásaink pezsgőtablettaként oldódnak fel beszélgetéseidben. Mi foglalkoztat jobban az idővel kapcsolatban: az, ahogyan érzed a múlását vagy az, ahogyan az emberek gondolkodnak az időről?

Azt hiszem, mindkettő. Persze, foglalkoztat az idő múlása, hiszen ahogy telik, és érzem, hogy egyre kevesebb van belőle, egyre inkább felértékelődik. Ma már nagyon meggondolom, kire és mire szánok időt. Ráadásul későn szültem – legalábbis harminc évvel ezelőtt már későinek számított a gyermekvállalás az én koromban –, és a lelkem mélyén már a kezdetektől fogva ott motoszkált a kérdés, vajon mennyi idő adatik majd a gyermekeimmel. A Korhatártalanul ötlete 2007 környékén vetődött fel, a húgommal indítottuk a műsort. Már akkoriban érezni lehetett azt, ami ma napi valóság, hogy a munkahelyeken az idősebbek háttérbe szorulnak, ha létszámcsökkentés van, rendszerint nem a fiatalokat küldik el. Egyfajta fiatalság-kultusz bontakozott akkoriban, mi pedig úgy gondoltuk, hogy elég jól kezeljük az idő múlását és az ehhez kapcsolódó témákat, tehát talán tudunk róluk hitelesen beszélni. Először országjáró klubtalálkozókat szerveztünk, majd abból született egy könyv, a Korhatártalanul – 50 után is aktívan és a Korhatártalanul című műsor. 

Saját tapasztalataidból, de a vendégeiddel folytatott beszélgetésekből is sok minden kiderült már az idővel kapcsolatban. Szerinted – a biológiai evidenciákon túl – mi változik meg az ember életében az idő múlásával?

Egy idő után már nem a külsőségek fontosak. Persze, ha fiatalkori képeimet nézegetem, egy hamvas arcú, bájos lány néz vissza rám, de hiszem, hogy nem a fiatalságot magát kellene megőriznünk értékként. Sok minden más van, ami annál fontosabb. Én például mostanra a szabadságot értékelem a leginkább, ezt minden előadásomban el is mondom. Soha ilyen szabadnak nem éreztem még magam, és ez a szabadság mindenkinek jár.

Fotó: Endrei Judit

Ez a könnyedség és természetesség mégsem mindenkin érződik, aki hasonló korban van. Lehetséges, hogy a családból, gyermekkorodból is hozod az idővel való barátság mintáit?

Korán elveszítettem az édesapámat: én huszonhét éves voltam, apukám ötven. Akkori fejemmel azt mondtam, hogy tulajdonképpen szép kort ért meg, aztán, amikor én is betöltöttem az ötvenet, úgy éreztem, most jön csak az élet java. Egész életünkben változik az időhöz való viszonyunk. Talán azért is könnyebb számomra békében lenni az életkorommal, mert természetközeli életbe csöppentem gyermekként. Az anyai nagyszüleim közelében éltem, egy ideig velük is. Mindketten olvasott, könyvszerető emberek voltak, kereskedőként dolgoztak. A nagymamám a legújabb recepteket hozta be a családunk életébe, a nagyapám mindennap ápolta a kertjét, locsolt, szöszmötölt a feladatokkal. A nagymamám háztartást vezetett, főzött, keményített fehér abrosszal terítette le az asztalt. Szóval nagyon tevékeny emberek voltak életük utolsó pillanatáig, ezzel is példát mutattak. A természet ciklikusságát, körforgását érzékelve számomra természetes, hogy elfogadom a törvényeit. Nem ágálok a rend ellen, nem akarom megúszni a ráncokat. Egyszerűen azzal foglalkozom, ami a legjobban érdekel, ami a legjobban foglalkoztat, de a nagy szabadságban, amit megélek, nem engedem el magam sem szellemileg, sem fizikailag.

Gyakorlatilag ugyanolyan aktív életet élsz, mint bármelyik fiatalabb kollégád: műsort szerkesztesz és vezetsz, könyveket írsz, előadásokat tartasz. Mintha nem ismernéd a nyugdíjba vonulás kifejezést, legalábbis az ezzel közhelyesen együtt járó „leállást”.  

Nem tudom elképzelni, hogy leálljak, egyszerűen tovább hajt a csinálás öröme: azzal, hogy megtervezhetem, kreatívan végiggondolhatom a YouTube-on látható műsoraimat, ahogy fölkészülök rájuk, adásmenetet készítek, a saját ritmusomban élek. A semmittevés a semmibe visz – szoktam mondani –, de számomra tényleg elképzelhetetlen a leállás.

Persze az is nagyon jólesik, hogy mai napig számítanak a munkáim, felkérnek feladatokra, meghívnak előadásokra. Különben az előadásaimban azt is el szoktam mondani, hogy attól, hogy megöregedtünk, ne várjuk el, a fiatalok feltétel nélkül tiszteletét: senki sem a korunkért fog tisztelni, hanem azért, amit teszünk. Ha látják, hogy aktívak vagyunk, hajlandóak vagyunk tanulni, örömmel vagyunk másokkal és figyelünk az egészségünkre, akkor ezekért az értékekért fognak tisztelni bennünket. Önmagában az öregedés nem túlságosan tiszteletreméltó.

Az viszont ugyancsak nem mindennapi, hogy valaki egy ilyen sok energiát követelő szakmában ilyen hosszú életpályát járjon be. A legtöbben előbb-utóbb belefáradnak. Hogy kezdődött kapcsolatod a médiával?

Gyermekkoromban kifejezetten nem szerettem szerepelni, pirulós, visszahúzódó kislány voltam, mindig a húgomat toltam előre, hogy ő beszéljen inkább. Ehhez képest harmadéves magyar-orosz szakos hallgató koromban, amikor indult a szegedi stúdió, és Fischer tanár úr kiválasztott engem a bemondói szerepre, úgy éreztem, el kell végeznem a feladatot. Eminens tanuló voltam, kötelességtudó, ezért úgy gondoltam, azt kell tisztességesen megcsinálnom, amivel éppen megbíznak. Visszatekintve nyilván lehetett valami bennem, ami erre a pályára hozott és alkalmassá is tett a képernyős munkára, ahogy egy orvos és egy pedagógus sem csak a megtanultaktól válik jó szakemberré. Persze mindezt akkor nem tudtam megfogalmazni magamnak.

Nekem az az érzésem erről a „valamiről”, hogy téged tulajdonképpen az emberek iránti kíváncsiság hozott  a pályára.

Valóban így lehet. Imádtam, ahogy a sok-sok élő adásban újabb és újabb vendégek ülnek le velem szemben, némelyikük izgulva, mások igazi sztárként, és mindannyian érdekesek voltak valamiért. Most különösen szeretem a műsoraimat, hiszen senki sem integet a háttérből, nem irányít, nem szabja meg az időt és a kereteket. Addig beszélgethetek a vendégeimmel, amíg ki nem kerekedik a történet. Ezt követően újabb kaland következik: a szerkesztés, ami során el kell döntenem, hogy mit mutatok meg a nézőknek.

Szóval tényleg az emberek érdekelnek elsősorban, ez tart a pályán. Ami viszont csak nemrégiben tudatosult bennem, az éppen a fordítottja: hogy engem is szerettek és mai napig is kedvelnek a nézők. Fiatal bemondóként föl sem fogtam, mennyire ismert és kedvelt műsorvezető, bemondó lettem. Manapság viszont, amikor elmegyek előadást tartani és odaáll elém egy 84 éves néni azzal, hogy „Juditka, én ma este csak azért jöttem el, hogy magával egyszer az életben találkozzak”, nagyon meghatódom.

„Számomra csoda számba ment a televízió megjelenése. Ma szinte közhely, de nekünk ott Tiszatenyőn ablakot nyitott a világra. A televíziónak köszönhetően nemcsak a magyar kulturális élet vált elérhetővé – mondhatnám, ott a világ végén –, hanem messzi tájak és kultúrák is. Hetente legalább egy-két színházi előadást közvetítettek a budapesti és a vidéki színházakból. Izgatottan követtük a sporteseményeket, a jégtánc volt az egyik kedvenc, nagy valószínűséggel óriási szerepe volt ebben Vitray Tamásnak, aki úgy tudta leírni a táncosok csodaszép ruháit, hogy teljesen elfelejtettük, mi csak fekete-fehérben nézzük. Aztán egyszer csak a szüleim is úgy döntöttek, végre mi is veszünk tévét. Talán Kékes volt az első készülékünk, ha jól emlékszem. Első pillanattól kezdve családtagnak tekintettük, ha tehettük volna, mindig ott ültünk volna előtte. De Apukám szigora ezt nem engedte. Előttem van Édesanyám mosolygó, huncut tekintete, amikor a családfő végre elaludt, akkor beintegetett a szobánkba, hogy »jöhettek«. És mi, a húgommal átosontunk, hogy szép csöndben bámulhassuk a tévét, majdhogynem mindegy volt, mit: színházi közvetítéseket, filmeket, meséket, sportközvetítéseket….”
(Részlet Judit könyvéből)

Negyvenhét évnyi beszélgetés és műsorkészítés nem múlik el nyomtalanul: a megélt pálya egyéniségünket is formálja. Hogy érzed, te miben változtál a munkád hatására?

Nagy okosságot nem tudok erre mondani, csak azt, amit érzek: sosem vagyok fáradt egy előadás, beszélgetés vagy műsor végén. Egyszerűen energiával töltenek föl ezek a helyzetek, legalább annyit kapok vissza, amennyit én adok. A civil életben is így van ez: beülök egy taxiba és öt perc múlva úgy beszélgetünk a sofőrrel, mintha száz éve ismernénk egymást. 

A 48 órás Hétvége című TV műsor vezetői 1981-ben: Endrei Judit és Horvát János – Fotó: Sárospataki Györgyi / Fortepan / Rádió és Televízió Újság

A nagyközönség Endrei Juditként ismer, ugyanakkor a te életedben több merész váltás volt: az egyik első éppen a neveddel függ össze. Nem ezzel a névvel születtél, a televíziós pálya miatt változtattad meg a vezetéknevedet. Hogy is történt ez pontosan?

Amikor Antal Imre az első adásban bemutatott Szegeden, még Kurdics Judit voltam. Aztán már nem is emlékszem, hogy ki volt az a szegedi főnökeim közül, aki felvetette, hogy ez eléggé fura név, változtassam meg. Én pedig, amilyen kis tekintélytisztelő és kötelességtudó kislány voltam, csak annyit mondtam, hogy jó, akkor keresek másik nevet. A mai eszemmel nyilván legyintenék rá, de akkor komolyan vettem, és keresni kezdtem egy új nevet.

Végignéztem rengeteg jól hangzó magyar nevet, végül úgy döntöttem, Szentendrei Judit leszek – akkor már Szentendrén laktunk, ez adta az ihletet.

Majd bementem Fischer tanár úr órájára, mire ő mondta, hogy ez túl hosszú – így lett belőlem Endrei Judit.

Később egy alkalommal behívtak az RTL Klubba vendégnek, és volt ott egy numerológus, számmisztikus, aki kiszámolta, hogy a Kurdics név is pozitív tartalmakat hordoz, de együtt a kettő különösen jó hatással bír. Nem vagyok spirituális beállítottságú, de nyitott vagyok az ilyen jellegű ismeretekre is, és jó volt ezt hallani. A saját életemben egyébként ez a névváltás teljesen harmonikusan zajlott: édesapám egy szemvillanással sem neheztelt érte, amiért nagyon hálás vagyok. 

Mélységek és magasságok egyaránt előfordulhatnak egy életpályán, de a te eddigi munkádból leginkább a magasságokat látjuk. Volt, hogy árkot kellett ugrani?

Mi csodálatos korban, csodálatos emberekkel kezdhettük a pályát, a televíziózás aranykorát éltük végig, tehát nem lehet okunk panaszra. Ugyanakkor a tévézés azt is jelentette, hogy folyamatosan új dolgokat kellett tanulni, a katonás bemondói feladatokról át kellett tudni ülni a páros műsorvezetői székbe például. 1981-ben Horvát János ültetett maga mellé a 48 órás Hétvége című műsorba, amit együtt vezettünk: ez volt az első olyan oldottabb formátum, amelyben már nő és férfi együtt vezetett televíziós műsort. Ez pályám egyik meghatározó pillanata.

Ugyanakkor voltak kevésbé felemelő időszakok is. ’97 januárjától nem volt műsorom és nem kaptam felkérést, ami nagyon mélyen bántott. Ősszel elindult a Kincsestár című műsor, de az előzmények miatt 45 éves fejjel úgy éreztem, hogy mások szemében már kiöregedtem a szakmából. Ezért is döntöttem úgy 1998-ban, hogy otthagyom a televíziót és szabadúszó, vállalkozó leszek. 

Judit dedikál – Fotó: Endrei Judit

Nem kis váltás a hajdani királyi televízió kötelékéből kilépni és saját lábra állni, különösen a rendszerváltás utáni években, amikor még a magánszektor éppen csak éledezett. Új tudást, de nagy bátorságot is igényel egy ilyen merész lépés. Neked mi volt a muníciód?

Mindig is egyszerűen éltem az életem, mondhatni józan paraszti ésszel, és ennek, illetve a húgomnak is óriási szerepe volt a váltásban. Ő már akkor humán erőforrással foglalkozott, önismerettel, coaching technikákkal dolgozott trénerként. Rengeteg állásvesztett embernek segített addigra, és engem is arra bíztatott, hogy ne féljek, váltsak. A televíziós múltamnak köszönhetően nagyon sok ajtó megnyílt előttem. Azt hittem, el fognak felejteni egy pillanat alatt, de éppen az ellenkezője történt: szép feladatokat kaptam és sok újdonságot megtanultam. Egészségkampányokba kaptam felkérést, könyveket írtam, coach-képzésben vettem részt, egyik munka hozta a másikat.

Mondhatjuk, hogy a te életszemléleted nem problémaközpontú, hanem folyamat- és fejlődésközpontú?

Sokat foglalkoztam önismerettel előadásokon, könyvek által is, és a saját előadásaimban nagyon figyelek arra, nehogy bárki úgy érezhesse, valamiféle okos receptet kínálok az életéhez. Senki életét nem szeretném erőszakkal megváltoztatni, de ha valaki hazavisz bármit az elmondottakból, és akár hónapok múlva keres meg a kérdéseivel, szívesen kapcsolódom hozzá a pozitív változásban. Ilyen értelemben vagyok híve a jó út megtalálásának.

Évek óta egyedül élsz, de éppen az egyedülléttel kapcsolatos legerősebb sztereotípia, a magányosság áll tőled a legtávolabb. Hogy néznek ki a napjaid?

Ritkák az egyforma napok, de valamiféle ritmus azért van az életemben. Az is a szabadságom része, hogy reggel, miután felébredek, nem pattanok ki azonnal az ágyból, szeretek előbb olvasni és a telefonon megnézni a híreket. Aztán délelőtt elmegyek gyalogolni, mert a napi öt kilométernek meg kell lennie mindennap. Ezután ha kedvem tartja, főzök valamit, de amióta a gyerekek nincsenek itthon, magamnak nem főzök rendszeresen. Ebéd után teázom, olvasok és szöszmötölök egy kicsit, majd délután elkezdek dolgozni, írogatni, anyagokat gyűjteni. Esténként szívesen nézek filmet, televíziózni viszont csak nagyon ritkán szoktam – mostanában egy dokumentumfilm-sorozatra kaptam rá, az Emberek az emberiség előtt-et követem. Amikor pedig vidékre utazom, a másnapi utamat készítem elő, próbálom elképzelni, kik várnak rám, kikkel fogok találkozni. Valóban nem vagyok magányos, de nem is gondolom, hogy teljesebb lenne az életem, ha egy férfi állna mellettem. Nagyon szeretem egyébként elnézegetni az idős embereket, ahogy fogják egymás kezét, és érezni rajtuk, hogy tökéletes harmóniában élnek. Én másik utat választottam, és nagyszerűen érzem magam egyedül.

Anyák napja – fotó: Endrei Judit

Nem is vagy egyedül, hiszen a műsorod is a közösségi médiában fut, a YouTube videómegosztón, így bizonyára élénkebb kapcsolatod van a közönségeddel most, mint a klasszikus televíziós korszakodban. Hogy tapasztalod, az általad készített hosszabb tartalmakra mennyire fogékonyak a nézők? Azért is kérdezem, mert a mai médiatrendek általában az egyszerűsítés és a rövidítés irányába tolják a műsorkészítést.

Manapság gyorsabban elérnek a visszajelzések, mint korábban, a levélírós korban, és ez jó. A közönségem leginkább a saját korosztályomból áll, tehát az 50 év fölöttiek követnek, de nem egyszer kapok olyan kommentet, amelyben fiatalabbak írják, hogy bár rendszerint felgyorsítva nézik a videókat, ebbe a műsorba eszük ágában sincs belegyorsítani. Sokszor mondják, hogy „szinte terápiának érzem, amikor hallgatlak beszélgetni”, tehát az értelmesebb fiatalok igenis tartalmas útravalóra vágynak, nem felszínes műsorokra.

Ilyen aktív életvitel mellett nyilván terveid is vannak.

Nem álmodozom és nincsenek világmegváltó terveim, de szeretek utazni, van pár hely, ahová még el szeretnék jutni, de új feladatokkal is megtalálnak. Most például a Senior Expo megújításán dolgozó fiatalok kértek fel, hogy kapcsolódjak be a munkába háziasszonyként. Boldogan készülök a feladatra.

Az eddigi évtizedekből mire vagy a legbüszkébb?

Egyértelmű, hogy anyaként a két gyermekemre, és bízom benne, hogy ők is megtalálják azt, amiben nemcsak a legjobbak, de a legboldogabbak lehetnek. Nagyon szeretek a könyveimre nézni is, sosem álmodoztam arról, hogy a nevemet egy kötet borítóján olvashatom majd. Jó érzéssel tölt el az emberek irántam való bizalma is, és szeretem azt a baráti kört, amelyben kölcsönösen számíthatunk egymásra. Az én jó érzésem tehát sok apróbb részletből tevődik össze – jól érzem magam az életemben.